Egy óvodás naplója (26.) – Vicsorgó maci

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum