Orbán neveltetése

Mókás hely ez a magyar országgyűlés. Nem arra szolgál, amire kitalálták, de olykor azért mégis hiányozna a kabaré, ha másra már úgysem jó. Az alaptörvény nem alkotmány, Magyarország nem köztársaság, semmi sem az, aminek látszik, Orbán legfőképp. Hatvanpusztáról kérdezték őt tegnap a bohózatban, és megint előadta, mi mindennel nem foglalkozik. Sőt, a templom egere sztorit is újra, mit ne mondjunk, van bőr a képén, és még csak meg sem perzselődik. Tehát megkérdezték tőle, hogy is van az a kúria a mindenféle luxussal és bunkerrel, az önellátással, mint valami a világ végét is túlélő erődítmény, ami ráadásul rohadt sokba is kerül. Annyiba, hogy alig is hiszi az ember.

Mások üzleti ügyeivel nem foglalkozik a kedves vezető – tudtuk meg a decens válaszból, mint ahogyan eddig sem foglalkozott egyáltalán még a sajátjával sem, ami voltaképp nem egyéb, mint Magyarország költségvetése. Ilyképp Varga Miska miniszter foglalkozik az ő üzleti ügyeivel, mi pedig adónkkal hozzájárulunk a dolgokhoz. Jól tartjuk, de besegít az Unió is, üzleti ügyekkel akkor nem foglalkozik az ember, ha nem is kell, mert forrásai kiapadhatatlanok, hogy úgy ne mondjuk, kék szegélyű kistányéron adódik a kedves vezető elé a magyar és a német, osztrák, etc. jómunkásemberek és földmívesek adója. Így az élet gondtalan, de most a kedves papáról van szó.

Ő építi Hatvanpusztát ugyanis, csak még nem tudjuk – csak sejtjük – kinek. Végül is, mindegy is, mert és ugyanis a kedves vezető az érdeklődésre – a kabaréban – azt felelte, hogy: „Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek nem beszélnek bele a szülők dolgaiba.” A királyi többes nem tudni, kire vonatkozik, engedjük meg, hogy a famíliára, de akkor adódik a kérdés, hogy a párt pénzét mért adta annak idején az apukának. Most pedig mint atyját tisztelő fiú, a saját büdzséjéből, ami, mint láttuk, az országé, miért vesz rohadt drágán öveket az apukától, mert ez, akárhogy csűrjük, azért belebeszélés az apja dolgába, ha nem is a nagy nyilvánosság előtt, de azért mégis.

Orbán neveltetése arról szólt, hogy állítólag nehéz gyerekkora volt, mert az apja – eufemisztikus közelítésben – gyakran elvalagázta. Ismerjük az egyszerű szülő filozófiáját, aki azzal csitítgatja a fiát, hogy azért veri, mert szereti, s hogy embert faragjon belőle. Orbán Győzőnek ez sikerült, itt áll előttünk a végtermék Orbán Viktor formájában, s hogy kinek mennyire tetszik, az gusztus és filozófiai hajlam kérdése. Mint láttuk annak idején a pezsgős képből, Varga Juditból egyenesen rajongást vált ki, mások pediglen – a többség – szeretné a nyakát kitekerni, de az ő neveltetésük meg ezt akadályozza meg, mert az élet nem habostorta.

De visszatérve Orbán neveltetésére, már akkor megmutatkozott az eredmény, amikor 1993-ban a párt (Fidesz) eladta a Váci utcai pártszékházat, az Orbán papa pedig az összegből – vagy egy részéből – megvehette a gánti bányát, ami folyományaként most építkezhet Hatvanpusztán. Orbán persze mindig hazudik, de ezt most a tegnap történtek után nem ártott fölmelegíteni, mert nagyon sok a körünkben az újszülött. S ha szintén tegnap a kabaréban Orbán a milliárdos baloldali miniszterelnökökre utalgat, mint ahogyan ezt tette, sőt arra ismét, hogy ő a képviselői bérből élő földönfutó, akkor kinyitja az ember zsebében a bicskát. A baj az, hogy csak az enyémben.

Orbán élete – ezek szerint neveltetéséből fakadóan – törvénysértések sorozata. Akkor is amikor a felesége szőlei kapcsán sem a legtöbbet akarta nyerni a közösből, hogy fel ne tűnjön, ki ne derüljön, de feltűnt és kiderült, csak következményei nem lettek soha. Ma sincsenek annak, hogy most meg Mészáros a kedvezményezett, aki Orbántól elemelve, de csak neki gyűjtögeti a vagyonkát, neki nő nagyra a szentem. „Nekem magamnak ilyen üzleti ügyeim nincsenek…Én pedig itt maradok, és továbbra is parlamenti képviselőként fogok dolgozni, és azoknak a kenyerét fogom enni, akik parlamenti képviselőként azt megkeresik.” – mondta még tegnap a templom egere, és eltelten böfögött.

Órákat lehetne még mesélni, hogyan nem foglalkozik üzleti ügyekkel, és arról is, hogy milyen volt a neveltetése, hogy ilyen defektes nagyfiú lett belőle. De voltaképp tíz éve ezt teszem, és ez is csak egy szeletke a hatalmas tortából. De, hogy a drámai hangot oldjuk valamelyest, iderakom Jakab képviselő fricskáját, aki a manapság tőle megszokott mosdatlan módon vázolta fel a kedves vezető jövőjét, ekképp: „Azt mondom önnek miniszterelnök úr, hogy így a vége felé ön is fogja kicsit vissza magát, mert a börtönben még Orbán Viktorból is lehet Orbán Viktória.” – Ez csudás. De ami a legszebb, Kövér pedellus még csak ki sem kapcsolta a mikrofonját. Szép az élet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum