Nyáladzás

Határozat született arról, hogy tegnaptól minden kormányzati középületen jól látható és méltó helyen ki kell függeszteni a Nemzeti hitvallást, mert örülnünk kell az Alaptörvény tíz éves születésnapjának. Innentől fogva ez már kabaré, és tessenek is akként értelmezni, igaz a groteszk hangján, ami stíl attól nyeri az erejét, hogy az ember nem tudja, sírjon vagy röhögjön tőle. Egyként fojtogatja és birizgálja a torkát mindkét inger, esetünkben pedig ezek küzdelmétől elhányja magát. Nem tudható ugyanis, mitől kellene boldognak lennünk az Alaptörvény korosodásától, ami szöveg nem konszenzuson, nem közös értékek alapján született, ilyképp nem egyéb, mint a fideszmaffia működési elveinek gyűjteménye, mint azt sorsának alakulása mutatja is.

Ezen belül a Nemzeti hitvallás nem tudható micsoda is. Ima, himnusz, vagy mi a műfaja az irodalomtörténetben, de leginkább megborult agyú, fejlődésben megrekedt kamaszok ábrándozásának tűnik. Érett férfiak ilyet maximum a romantika korában vetettek papírra, aztán, amikor elmúltak a borok gőzei, ők is elszégyellték magukat. Ilyen skrupulusok azonban szövegünk szerzőjét nem gyötörték, ült a vonaton a laptopja előtt, és odaszart valamit. Az Alaptörvény önmagában hordozza születésének jegyeit és körülményeit, a Nemzeti hitvallás viszont hatványozottan, a szerző tán épp havas hegycsúcsok között robogott, viszont a Montblanc csúcsán a jégtől nem Gina éteri alakja jelent meg előtte, hanem bőrtangás szőrös seggek képe.

Amikor Szájer József, a költő, művünk alkotója lecsúszott az ereszen, akkor nem csak önmagát húzta le a klozeton, hanem az Alaptörvény műmájer pátoszát is. Nem csak a világraszóló menekülés, hanem az abban megbúvó ordas hazugság is manifesztálódott akkor. Ha egy politikai közösség ad magára valamit, igyekszik elfelejteni, hogy létezése, tettei egyáltalán nincsenek összhangban azzal, amit amúgy az általa uralt társadalomtól elvár, a panelproliknál, mint amilyen én is vagyok, ezt úgy mondják, hogy vizet prédikál és bort iszik. Ebből fakadóan tudjuk, hogy hiába rakatja ki azt a pátoszos izét a falakra, attól még bűnbanda marad, amit pedig előad, az valami ótvaros színjáték, aminek tényleg a csúcsa a Nemzeti hitvallás kifüggesztésének elrendelése.

Eddig a nemzeti együttműködésről szóló nyilatkozatnak kellett volna a falakon függenie, volt már alaptörvény asztala is, és igazán nem tudjuk, mi a cél. Mi a tervük ezzel, a bávatag állampolgárok tudatának milyen szublimálódását akarják elérni a kollégisták, akik ezek szerint úgy képzelik, hogy míg a hivatalban várakozik a szavazópolgár, ilyesmiket olvasgat, s mire az ügyintézőhöz ér, úgyannyira fölbuzog benne a nemzeti öntudat és a honszeretet, hogy azt is elfelejti, segélyért jött, pedig úgysem kapott volna. Nem tudom, kitetszik-e, hogy nem találom a szavakat, de nem a felháborodás, hanem az elképedés miatt, mert attól tartok, ezt az egészet a lehető legkomolyabban gondolják, ami nagyon rossz üzenet.

Az mégpedig, hogy amint Varga Judit a hírre reagálva lelkendezve kifejtette, ez a hitvallás kifejezi azt, ahogyan a fideszisták látják a világot, és azt is, hogyan képzelik a jövőt. Olyan mélyre nem süllyedek, hogy idézzek Szájer lázálmaiból, de, ha ez az irány – márpedig ez –, akkor el vagyunk veszve, azt hiszem. Az egyedüli normális reakció erre a tébolyra Karácsonyé, aki azt mondta, a főpolgármesteri hivatalban ő inkább a 48-as tizenkét pontot akasztja ki. Valamivel jobb, de ez sem a lehető világok legjobbika. Ha normális országban élnénk, nem kellene sem tizenkét pontot, sem semmiféle hitvallásokat a polgárok képébe nyomni a hivatalokban, hanem mosolygós ügyintézőkkel kérdeztetni őket, hogy szolgál a kedves egészségük.

Karácsony karakán, az egyetlen lehetséges reakciót adta a tébolyra, a Fidesz szemszögéből viszont nem tudjuk, mi ez a permanens nyáladzás az Alaptörvénnyel, nemzeti együttműködéssel és Nemzeti hitvallással. Illetve nagyon is. A fideszvallás közösségének erősítése, a hívők hitükben való megerősítése, elhülyítése és akarat nélküli bábbá alakítása, de adódik a kérdés, akárha a Red Bull reklámban a rénszarvasoké, hogy velünk mi lesz? És ez az, ami a lényeges. Mert például megdobálhatjuk tojással a Nemzeti hitvallást, mint annak idején az alaptörvény asztalát, de akkor attól nem változott semmi, és most sem változna. Itt állunk hát tanácstalanul a téboly kellős közepén, és innentől döntse el ki-ki maga, mit is tesz ellene.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum