Egy bohóc nézetei

Van ennek a mi minielnökünknek egy utánozhatatlanul tapló stílusa, amelyik a sörfoltos kocsmaabroszra könyökölve, a kik ezek bazmeg öntudatával kötözködik az emberekkel, de kizárólag, ha nem tudnak visszaütni. Különben függöny mögé bújik. Van itt az utcámban is egy ilyen alak pár házzal arrébb, de nyarakon a nyitott ablakon át hallani, ahogyan betölti az öntudata a világot. Mikor hallgatom őt is háttérben a madarakkal, érzem belőle a butaság rettenthetetlen erejét, amire hosszú elmélkedéseim során megalkottam a terminus technicust, miszerint gyomorból bunkó a manus. Remélem mindeközben érezzük a fokhagymaszagot, ami eddig Németh Szilárdból áradt a legerősebben, de pénteken Orbán Viktor is szaglani kezdett.

Nem most először, viszont áthatóan. A gyomorból bunkó polgártárs az utcámban rendelkezik hallgatósággal, másképpen nem ordítana. Állnak a komoly férfiak körbevéve őt, figyelve a mindenről meglévő, megrendíthetetlen véleményét, és tátva a szájuk. Orbánnak mindehhez egy rádió áll rendelkezésre. Ketten ülnek a hangszigetelt stúdióban az alákérdező-felszopó bábuval, akin érezni péntekenként a húgyszagot, amint bevizel attól, hogy egy légtérben lehet a félistennel. Innen fakad a kedves vezető mérhetetlen öntudata. Még valamikor régen Gyurcsány próbált vele értelmesen beszélgetni, amitől annyira megszédült, hogy azóta is kóvályog, Gyurcsánnyal kel, fekszik, álmodik, és hangszigetelt, TEK által védett stúdiókból üzenget neki.

Hogy visszajelzést nem kap, hogy nincs ott egy baráti kéz, amely pofánverné őt szembesítve az élettel, egyre inkább elszemtelenedik, ahogyan a pártja, és a médiája is. Ezek úgy beszélnek már nemcsak politikai ellenfeleikről, de az egész világról is, mintha a hegyeket és óceánokat a seggükből rángatták volna elő. Úgy megszokták a saját, gyomorból bunkó hangjukat, hogy azt hiszik, másból sem áll a világ, mint őket tátott szájjal hallgató alattvalókból. Ezzel a metódussal csicskáznak, komcsiznak, liberálisoznak, Orbán asszonyságozik, közjószágozik, professzor uraimozik. Egy komplett téeszcsé a manus, és most pénteken nekilátott bohócozni, mert tudta, hogy nem lehet neki visszaütni. Jakab Péter ismert magára Orbán szavaiból bohócként.

Őt Kövér pedellus tízmillióra ítélte, mert ficsúrnak nevezte, Orbán viszont azt mondta róla, „ügyesen vet bukfencet és jól csinálja a cigánykereket”, illetve, hogy nem kell őt komolyan venni. Ha ez így van, akkor nem értjük, pedellus haverja miért bünteti szénné, talán azért, mert mérhetetlen öntudattal úgy véli, megteheti. És valóban, a rendszer jellege szerint ők azt csinálnak, amit csak akarnak, mindenkibe beletörlik a szaros csizmájukat, amíg velük szemben csak az alákérdező-felszopó mosolyog. Ez a csürhe mentalitás mérhetetlen öntudattal elegyest, mert a kedves vezető még azt is megjegyezte a szeánszon: „nem kell komolyan venni a bohócokat sosem”. Tévedni tetszik, nagyméltóságú úr, de nagyon.

A bohóc nem az a kategória, ami a felcsúti búcsúból gőzök mentén felrémlik. És még csak nem is udvari bolond, mint váruraknak volt harcos időkben, s mint amilyen akármelyik fideszcsicska Holliktól Nagy Ferencig az erkélyen szórakoztatva az uraságot. A bohócság egy melankolikus létfilozófia, a kívül állás és felülemelkedés bölcsessége megfejelve Gogollal, mint emlékezhetünk, miszerint „mit röhögtök, magatokon röhögtök”. Ekképpen amikor Orbán azt hiszi, hogy valakit bohócnak nevezve megsért és jelentéktelennek minősít, akkor csak azt bizonyítja, mennyire gőgösen ostoba. Ott tartunk egyébiránt vele már, mint Bud Spencer filmjében az egyik tapló, akinek öt perc alatt alakult ki az eposzi jelzője, miszerint „bunkó vagy Bugsy”.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum