Bántások és bántódások

Szijjártó Péter, a diplomácia doktora és vaccinaítész mostanság egyre többször fedezi fel rosszallólag, hogy „politikai támadás” zajlik valami ügye, a Fidesz, a kedves vezető és az egész nyüves világ ellen, amiben él. Milyen más zajlana, tehetnők fel a kérdést a kocsma pultjára könyökölve s megjegyezve egyben, az volna ám a delikát, ha másmilyen támadást diagnosztizálna, úgymint karikás ustor, fokos vagy egyenes kasza. Azt a stációt bízvást nevezhetnénk akár felkelésnek vagy forradalomnak is, amiben lenini terminológiával az alul lévők nem tudnak a régi módon élni. Koncolások jönnének aztán, lámpavasak, tehát a politikai támadásnak úgy kellene örülni, mint egy falat kenyérnek. Ennyit a történelemről.

Morfondír viszont azon van, miért zavarja a „politikai támadás” a politikust. Mivel Szijjártó generikusan futsalos, és az az ámokfutás, amit külügyesként végez, ebbéli determinációkból fakad, helyette kell elméláznunk a fura világon, amiben él. Hogy politikai támadásnak nevezi Szijjártó a bőséges kurvaanyázást, az erős eufemizmus, viszont annyiban mégis politikai, hogy nem tekerik ki a nyakát. Az ellenfeleknek ugyanis volt gyerekszobája, és sajnálatosan még mindig abban a tévhitben leledzenek, hogy ezekkel bármi ügyet is el lehet rendezni a gentlemen’s agreement mentén, de erősen tévednek. A zamatosabb kérdés, Szijjártó miért csodálkozik azon, hogy cselekedeteik és eszméik helyességét kétségbe vonva támadásokat kell elszenvednie.

Ilyen csodálkozás csakis abból fakadhat, hogy a megtámadott abban a meggyőződésben leledzik, bármit tesz, mond, intézkedik vagy sem, az maga a tökéletesség, kifogást találni azon nem lehet, s ezen a ponton következik aztán, ha bárki akármit szólni mer ellenükben, az csak romlott bűnöző lehet. Ez az önmagunk tökéletességébe vetett hit számos aljasság eredője egyébként, ez vezet el oda, ahol Magyarország jelenleg épp tart, hogy mi tudjuk, mi a jó a népnek, s aki ezt kétségbe vonja, az hazaáruló. Emlékezzünk Virág elvtársra: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” – Ezek tehát ugyanazok.

Innen fakad aztán a Fidesz azon csudálkozása is, hogy a balnak nevezett ellenérdekelt oldal a hatalom megragadására tör. Szájtátva nézik, hogyan jönnek ezek ehhez, mit képzelnek, hogy kétségbe vonják a tökéletességet, és erre Kövér pedellus ténykedése az eleven bizonyíték, aki szerint a parlament, s abban az országgyűlés valami templomban zajló mise volna, ahol a liturgiát és prédikációkat pisszenés nélkül lehet csak hallgatni, de az sem nagy baj, ha reszkető áhítattal. Innen nézvést érthető az is aztán, hogy a bátor százharminchármak, de az utolsó narancsbőrű takarító is a földtől tíz centire elemelkedve közlekedik. Pedig ehhez Marqueznél Nicanor atyának is meg kellett innia egy bögre forró csokoládét legalább.

Visszatérve azonban még a „politikai támadás” mibenlétére, ezzel a minősítéssel egyben a mocskot is elkenik. Mert azt a képzetet akarják kelteni, nem ontológiai a baj velük, nem az, hogy csalnak, lopnak, hazudnak, és maga a létezésük is az emberiség, s ezen belül a magyarság ellen való vétek. Hanem csak ilyen kis politikai piszkálódások vannak csupán, szóra sem érdemes – de inkább elítélendő – ünneprontások a permanens gyönyörökben. Viszont az nem világos, hogy Szijjártó ezt valóban így is hiszi-e, hogy ez-e a meggyőződése neki. Mert, ha igen, az egyrészt lesújtó, másfelől tragikus. Mert ez eredményezi majd a hatalomhoz való oly görcsös ragaszkodást, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

Előnye viszont, ha mindezt sikerül ilyen következetesen végiggondolni, hogy mindezek után belátható, itt nem politikai küzdelem lesz az elkövetkezendő szűk egy évben, s majd aztán, hanem véres háború életre-halálra. Ha olyan ábrándokkal élünk, hogy korrekt, becsületes és jogszerű lesz az úgynevezett választásnak nevezett rendszerváltónak szánt aktus, akkor már most minden elveszett. Mert és ugyanis glaszékesztyűben és sportszerűen, jogszerűen és jámboran nem legyőzhető a törvényt nem ismerő, feltüzelt horda, amelyik ráadásul meg van győződve létformája, s ebből fakadólag a saját maga felsőbbrendűségéről. És akkor még az ellopott ezermilliárdokhoz való görcsös ragaszkodással nem is számoltunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum