Ha azt mondom, Rétvári Bence, akkor a jó hírek jutnak eszembe, meg egy oldalra fésült hajú, szemüveges alak, akinek személyisége egyáltalán nincsen. Így ránézvést az ő tízóraiját szokták megenni az iskolában, tornaórán hozzá vágják a labdát ahogyan áll ott klottgatyában és atlétában, és akkor azt hiszem, mindent elmondtam róla. Hat évesen megkapta a választékot a hajába, ilyen volt az elsőáldozós és bérmálkozós fotóján, így nősült és így fogják eltemetni. Rétvári a szemüvege és a lenyalt haja, a Párt sem bízott rá konfliktusokat, vasárnaponként szokott mise előtt vagy után örömöket bejelenteni, hogy kinek miért lesz jó, mi teljesít jobban vagy legjobban.
Ha olykor nem osztana krumplit, semmi nyoma nem lenne a világban, csak egy villanás, amit a szemüvegén megbucskázó napsugár okoz, de egy pillanat ez is csak. Ha az ember senki, de valaki akar lenni, tényező úgymond, fajsúly a világban, az frusztráló lehet, megeszi a lelket, hogy a végén toporzékolni kezd, toppog és hisztizik a sarokban. Ha az embert utálják, az nem jó. Ha kiröhögik, az sem igazán. Ha meg semmibe veszik, levegőnek nézik úgymond, az pokoli. Rétvári viszont ezek közül választhat, szeretni senki nem fogja, tisztelni sem, és most már meg sem hallgatják. Mint tegnap a parlamentben, ahol olyasmire vetemedett, mint előtte még senki.
„Megtenné, hogy rám néz? Négy perce beszélek önnek!” – mondta Rétvári Bangónénak (MSZP), így mindaz, amit föntebb elmeséltem szemüvegről, lenyalt frizuráról és elkobzott tízórairól, ekkor vált valósággá, mert Rétvári eddig csak egy paca volt, aki viszont ím, öntudatra ébredt és figyelemre vágyik, hogy igazolja a létezését. Próbál kikecmeregni Beckett világából, ahol a szavak már szinte jelentés nélkül csattannak, és a hősök cél nélkül téblábolnak a világban. Rétvárit a pártja és önmaga lavírozta ebbe a létállapotba, hogy tíz éve nem figyel rá és rájuk senki, mert tíz éve nem mondanak semmit. Tíz éve borítékolható, hogy bármely kérdésre a válasz pár szóban megadható.
Soros, Gyurcsány, baloldal, boldog karácsonyt. Tíz éve mondják értelem nélkül ugyanazt, tíz éve nem válaszolnak semmire. Tudod, Sheldon – mondja az Agymenőkben Penny – sokszor van úgy, hogy látom, mozog a szád, de egyáltalán nem hallom, mit mondasz. Rétvári nem Sheldon, Bangóné sem Penny, a helyzet viszont ugyanaz. S ha már Beckett, akkor Rétvári akárha Estragon vagy Valdimir, eljátszotta a jogait, hogy valaki egyáltalán figyeljen rá. Látom, hogy mozog a szád, de nem hallom, amit beszélsz. Ám föltevődik a kérdés, hogy ez a Rétvári miért most óhajtotta annyira, hogy Bangóné csüggjön az ajkain, ezt már soha nem tudjuk meg, de voltaképp nem is érdekes.
Csak nézzük, ahogyan egy pillanatra öntudatra ébred, látjuk, ahogyan fontosnak akarja érezni magát, és sajnálnánk is, hogy rúgkapál a figyelemért, viszont a sajnálathoz való jogát is elveszítette. Előttünk áll a bátor százharminchárom jövője, akik azzal, hogy a gazda kijelölte őket bábunak, elkezdték fontos embernek érezni magukat, pótolhatatlannak, viszont abban a pillanatban, amikor ebből kiesnek, nem lesznek bátor százharminchármak, életük olyan üressé és értelmetlenné válik, mint Rétvárinak, amikor tornaórán a fejéhez vágták a labdát, és elvonult pityeregni a sarokba. Így múlik el a világ dicsősége, így pukkan ki a lufi, és így nem fogják a helyüket lelni a világban.
Ülnek majd hónaljig húzott mackónadrágban, és sóhajtoznak, milyen hangos a fiatalok zenéje. Ez lesz, és örülnek majd, ha nem ismerik fel őket. A képzelt Olimposzról kerülnek a lét peremére, és Rétvári sikolya, miszerint „megtenné, hogy rám néz”, ennek az érzete, az első találkozás a nagybüdös semmivel. Nem érdemel és nem érdemelnek irgalmat, ez, amit most elmeséltem, csak egy állapotfelmérés, a helyzet leföstése úgymond, maga a szánalmasan röhejes valóság, ahogyan Rétvári figyelemre, hogy úgy ne mondjuk, szeretetre vágyik, de nem kapja meg, mert nem érdemes rá. Nézzük, ahogyan rúgkapál, s mert bódhiszattvák vagyunk, inkább fütyörészünk. Mint Bangóné.
Vélemény, hozzászólás?