Bíheppi

Nyunyó néni tegnap az operációsok aktuális beszámolóján melankóliába került. Megszólította immár az óvodásoknál idősebb korosztályt is gratulálva nekik, hogy mennyire ügyesen aktívak az oltakozási buzgalomban, s egyidejűleg fölhívta a nagyközönség figyelmét a „felemelő élményekkel” való töltekezésre. Ezek a „felemelő élmények”, s főleg az azokkal való „testi-lelki töltekezés” mutatják ki az utat a pandémiából. Ez már maga a szakralitás, spirituális hókuszpók, midőn a felemelő élmény materializálódik, anyagi formát ölt az eszme, amivel aztán testileg töltekezni lehet.

Hogy ez aztán velőspacal vagy egy krigli sör, az attól függ, hogy Németh Szilárd vagy Orbán Viktor Mihály eszméje testesül-e meg, bár az utóbbinál a szotyolára szavaznék inkább. Értem én, hogy a tisztifőorvos nem alanyi költő, aki a Parnasszusról ereszkedik közibénk, hogy elénk tárja lelkének gyönyörű tartalmát, de akkor ne is akarjon annak mutatkozni, hogy pátosszal vonjon be egy olyan sajtótájékoztatót, ahol azt jelentik be, ma már százan se haltak meg, szüret. Nem az, az egy is sok, de valahogy sikerré kell generálni a huszonnyolcezer halottat.

Az a szándék látszik a kommunikáción ilyen pátosszal töltekezve, hogy annak már vége, spongya rá, átúsztuk a tajtékos folyót, s mindezt feledendő „felemelő élményekkel” töltekezzünk testileg és lelkileg. Kezdünk ott tartani, hogy a mögöttünk hagyott iszonyú év meg sem történt, rossz álom csupán, amit egy kis vigalom feledtet. Ezért mondom, hogy Nyunyó néni melankóliába esett, nekiállt búcsúzkodni a mögöttünk hagyott időtől olyan hangulatban, mintha annak vége lenne egészen, csak hát, tavaly is ez volt tavasz és ősz között, aztán hová jutottunk.

Az elkenést az is mutatja, hogy Nyunyó néni dicsérte a középiskolásokat, milyen hazafiasan aktívak az oltásra való jelentkezésben. Hogy a kétszázezerből nyolcvanezer már regisztrált, s annak is a nyolcvan százaléka már időpontot is foglalt. Nehéz érteni a felhőtlen örömöt, mert utána osztva-szorozva ez annyit tesz, a korosztálynak egyharmadát oltják most be, az összes többi pedig, amikor nyáron töltekezik a felemelő élményekkel ugyanúgy beszlopálhatja a vírust mint most. Úgyhogy én nem csűrdöngölnék Nyunyó néni helyében.

De tudva azt, a választási kétharmad is milyen metódussal jön ki, érthető a lehengerlő többség fölött érzett boldogság, de ennek így rossz vége is lehet, ám ne legyen. Mint ahogyan annak is, ha meglesz az ötmillió beoltott, akkor totális heppi szakad az országra, de és ugyanakkor a másik ötmillió meg egyáltalán nem lesz beoltva, magában hordozva a negyedik hullám lehetőségét. A járványtól búcsúzni tehát korainak mutatkozik, főleg ilyen pátoszos, töltekezős hangulatban. Jobb volna akkor inkább a nyunyókáknál maradni.

Azért is, mert az óvodások beérik azzal, a nagyobbacskák viszont szeretik tudni, mi történik velük. S ha azt ilyen Nyunyó nénik mondják el nekik a „nincs erre valamilyen jobb szövegünk” tükrében, akkor nagy valószínűséggel csorbát fog szenvedni az igazság, és elvész a valóság, mint Neriában általában mindig. És ez a Nyunyó néni hívta föl tegnap a figyelmet arra is, hogy „amit kérek önöktől, az a felelős hírfogyasztás”. És ezt konkretizálta is, miszerint „fontos, hogy senki se engedjen teret a deprimáló híreknek, amelyek nem engedik felszabadulni a lelküket”.

Értjük. Ez a világ a lehetők legjobbika, ami rossz van az nincs is, és Mary Elizabeth Frye versét idézve „Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs is halál”. A költő természetesen teljesen másra gondolt, mint amit a rezsim sugallani akar, főleg annak fényében, hogy Nyunyó néni még azt is elmondta: „tervezetten, előre kijelölt időben” természetesen mindenki tájékozódhat. És akkor ilyeneket hall majd, mint amit most ő előad. Összegzem azért: ne hepciáskodj, mi elmondjuk, amit akarunk, ezen kívül don’t worry be happy – Bobby McFerrin halkan felsikolt, mi pedig azt sziszegjük, anyád.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum