Willendorfi Viktor

Mint azt nagyon jól tudjuk, hiszen velük együtt utaztunk, Svejk és kedves barátai – az egyéves önkéntes, valamint Jurajda, az okkultista szakács – módszeresen bántották szóval a rájuk felügyelő katonát, mert mindannyian tudták, mint ahogyan mi is, hogy a monolit hatalom legnagyobb ellenfele a humor, az, hogy nevetségessé válik. A fogdavagon mikroklímájában a felügyelő katona volt egy személyben minden hatalmak szobra, akit először külsejében kezdtek ki a romlott hármak, és ő elkövette azt a hibát, hogy felvette a kesztyűt eljutva végül vereségében oda, szótlanul kellett tűrnie, hogy Svejk a képébe dörgöli, akkor sem szólhatna egy szót sem, ha pézsmapocoknak nevezné. Mert mi kivetni valót találhatni egy pézsmapocokban, ugye.

Itt jutunk el az alaptézishez, miszerint szabad-e fölhúzni az orrunkat, ha bárki-akárki a külsőnkön élcelődik, vagy nem is élcelődik, csak csupán tényszerűen megállapítja, milyenek vagyunk. Aki tudja, hogy hibákkal terhesen él, ilyesmivel nem törődik, lepereg róla mintegy. Ahogyan például Sheldon hallgattatta el az anyján fogást találni próbáló Rajest és Wolowitzot a képükbe dörgölve, ő tisztában van a mamájával, aki vallási fanatikus, Dr. Pepper függő és egy kicsit nagy a feje. Erre a két gonosz nem tudott mit mondani, ezért kezdték ki Sheldon Mimóját, de az már egy másik történet. Ez a miénk az, hogy érdemes-e a külsőnket ért bírálatokkal foglalkozni, ha tudjuk, a lényeg máshol van, és teljesen mindegy, hogy például lekonyul-e a fülünk vagy sem.

És persze, hogy Karácsonyról és Orbánról beszélek, meg erről a cirkuszról, ami folyik napok óta, hogy a főpolgármester azt állította a diktátorról: alacsony és kövér. Azt nem mondhatta, hogy sudár jegenyefa, mert csak rá kell nézni. És Karácsony még csak azért sem hibáztatható, hogy a kettejük közti különbséget ebben vonta meg, hogy mármint ő pedig magas és sovány. Ez még polkorrekt beszédnek is felfogható, mert, ha a valós véleményét adta volna elő, már a Kossuth téren lobogna a máglya, rajta Karácsony, akinek Semjén feszülettel a kezében próbálná megmenteni az eltévelyedett lelkét, miközben lengene a légben az égett hús szaga. Így most csak egy zsiráfhoz hasonlítják a hívek, ami buzgalom egészen elképesztően infantilis, de erre futja.

Mint ahogyan röhejes ugyan, de a maga nemében elrémisztő az eset folyományaként elkezdődő szimpátia-zabálások sora is. Ott tartunk, mint a kokárdánál, hogy akkor aki velük volt, az viselte, most pedig szintúgy a hordába tartozás szimbóluma lett zsírtól tocsogó ételekkel fotózkodni. Az ügyben viszont még nem szólalt meg a nemzet dagadtügyi szakértője, Norbi, aki eddig mindenkit kikezdett a külseje miatt, vagy felajánlotta, hogy lefogyasztja a neves túlsúlyosakat. És az sem jutott egyik fideszistának sem eszébe, hogy azt mondja, hát, a Maradona is milyen mokány volt és mégis zseni a pályán, s ha jobban belegondolunk, észben is hasonló készségekkel rendelkezett. Viszont futballozni tudott, ami a mi fiunkról nem állítható.

És itt érkeztünk el a főhőshöz egészen, aki előttünk áll fejéről a glória lekerülve, dagadtan, trottyos gatyában és véreres szemekkel, szétcsúszva immár egészen. Az eltelt tíz évben látványosan esett szét a manus, s innen nézve nem az az érdekes, hogy mekkora a gyomra, hanem, hogy a szétmálló, bomló organizmus miként mutatja a benne lakozó romlott lelket. Nem genetikusan kövér, mert az apja is milyen szikár kőbányász, hanem a gátakat nem ismerő, féktelen habzsolás miatt, hogy nem tud magának parancsolni, tehát gyenge. Orbán dagadtsága a jellembéli hibák következménye. Ne mi nyerjük a legtöbbet, a bankszámlát el lehet tüntetni, a tokát nem, a dagadtság a romlottság mutatója, ezért leleplező.

A rajongóknak mégsem ezért fáj, hanem, mert azt hiszik, olyasmin gúnyolódnak, amiről a gazda nem is tehet. Dehogynem. Ugyanakkor az is benne van ebben a históriában, hogy számukra így tökéletes. A Willendorfi vénusz is a maga korának szépségideálját mutatja, mint ahogyan néhány afrikai törzsben a kövérség a gazdagság szimbóluma, és akkor a NER-ben eljutottunk immár a kőkorszak civilizációs nívójához, de ez csak egy gondolatkísérlet a körülöttünk tomboló téboly megmagyarázására. Egy írást elkezdeni és befejezni a legnehezebb, most is alig bírom abbahagyni, mert annyi ága-boga volna még ennek a képtelen történetnek, hogy soha nem lenne vége. Mint ahogyan nincs is, ezért írom immár közel egy évtizede folyamatosan. Mára viszont ennyi jutott.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum