Időszámítás

Van egy fekete karkötőm. Nem kincstári darab, csupán egy fekete gumi vagy műanyag karika, még az is lehet, hogy gyakorlati célra készült, de nem tudom mire. Tömítés, akármi, annyira értéktelen vacak, hogyha az utcán hömbölögne a flaszteron, még belerúgni sem volna érdemes, nemhogy lehajolni érte. Úgy nagyjából harminc éve van meg, valami züllött éjszakán kaptam egy ismeretlen alaktól, de nem tudom miért. Talán örök barátság pecsétjéül és zálogául, holott a nevét sem tudom, viszont az arcára világosan emlékszem, de azóta sem láttam. Nem az ő emlékére viselem, hanem csak. Ugyanolyan lenne az életem, ha nem lenne rajtam, mint amikor rajtam van.

De nem mindig. Hogy korosulok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hülye szokásaim vannak, amelyek közül az egyik a karkötő felöltése május elsején, és ünnepélyes fiókba zárása szeptember végén, amikor ugyan még nyílnak a völgyben, etc., de már hó takará, és a többi. Boldogult úrfikoromban viseltem egyszerre nyolc-tíz karéket is, mint valami afrikai törzsfőnök lánya, vénségemre maradt ez az egy, de csak az általam nyárnak ítélt időszakban. Másképpen szemlélve, ha a karkötő rajtam van, akkor nem töröm ki a nyakamat az utcán, s nem azért, mert varázsereje volna, hanem, mert akkor viselem, amikor nagy bizonyossággal nincsenek befagyott tócsák az utakon.

November elsején gyújtom meg a barlangomban az első mécsest, de nem a halottak miatt, mert ők mindig velem vannak reggel délben és este is, de legfőképpen éjszaka. A mécses énnálam november elsejétől február végéig ég kitartóan, ezek az én teleim, legyen odakint akármilyen idő is. Hogy tél van, az mutatja, ég a mécses, hogy viszont nyár, azt a karkötő a karomon, de ebből is kitetszik, három hónap minden évben kiesik a naptáramból, ezek a köztes idők. Mindez a sok feleslegesség azért jutott az eszembe éppen ma, mert hajnalban a boltba menvén hullott a hó. Holott emberi számítás, a karkötő és a mécsesek iránymutatása szerint nem szabadott volna hullnia.

És ez nem az öregség nyüszítése bennem, hogy mért ver minket az Isten, hát sose lesz már tavasz, hanem annak a nyugtázása, kizökkent az idő, ennek nem így kellene lennie, hogy valami baj van itt. Egy karkötős és két mécseses idő óta van velünk a járvány, de mintha öröktől fogva itt volna, és soha nem akarna véget érni. Engem nem igazán zökkentett ki. Ugyanúgy a barlangból – akárha J. A. a hosszú esőt – szemlélem a kajla világot, konszenzusok, ünneplési vagy szomorkodási kényszerek nem zavarnak, a magánynak megvannak a határozott előnyei. Ha hajnalban a boltoskisasszony rám mosolyog, már szép napom van, elvagyok vele szürkületig.

Viszont két mécseses és egy karkötős idők óta mosolyogni nem tudnak rám, vagy ha igen, a maszk eltakarja. Ezt a kórság kezdetekor még a szemek csillogása pótolta valamelyest, de mára azok is eltompultak. Fölemészt minket az idő. Úgy történnek a dolgok benne, mintha nem is velünk történnének, mint egy idegen film, úgy pereg minden, amiben adatok zakatolnak reggeltől estig életről, halálról, oltásról. Olyan ünnepek vannak benne, amelyek nem történnek meg, vagy, ha igen, máshol. Ez már Camus, de még inkább Sartre világa. A barlangom Bouville-ben van, és elokádom magam egy lila nadrágtartótól, vagy Orbán bamba képétől.

A múlt héten meghalt két ismerősöm, ötvenhét éves volt az egyik, ötvenhárom a másik. Mindkettő fiatalabb volt nálam, egyiküket a rák vitte el, a másikat a vírus, és úgy van előttem az arcuk, mint a karkötős emberé. Züllött éjszaka az egész életünk, amiből halvány emlékek maradnak a végére, homályosan felsejlik, hogy valamikor talán jó volt, de ez sem egészen biztos. Az viszont kétségek nélkül bizonyos, hogy ami most van, az a nyüzsgés és a halottakon csűrdöngölés a győzelmi jelentésekkel, amit most elszenvedünk, méltatlan. Ez a legjobb jelző, amit találni lehet az embertelenségre, amibe szép lassan belefárad az ember, és arcára merevül a megvetés.

Ami mosoly marad benne, azt a boltoskisasszonynak tartogatja, és nem valami különös kedvelés okán, hanem mert ő az egyetlen lény, aki valahogyan a barlangon kívüli világhoz köti. És a hovatovább elhalványuló arcok, így valahogy: „Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogóvízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány.„Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik.” – Így hullt ma a hó a barlangomon kívül, és így vagyunk itt a holnap elérendő két és félmilliós győzelemmel, amitől nem fog változni semmi. De ezt úgysem érti senki sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Időszámítás
  1. servant szerint:

    unicum

  2. hj szerint:

    Szép. (Vagy ha lehet még sablonosabban fogalmaznom a kiállítótermi vendégkönyvek „terminológiáját” kölcsönvéve: Nagyon tetszett!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!