Az ojtás költészete

Az volt a baj, hogy a baloldali médiafölény nem bírt magával, és szerte a birodalomban fotózta, filmezte az ojtást, meg ami körüle van. Alkalmasint sorokat és lerohadt ojtóhelyeket. És abban a permanens diadalban, ami a birodalmat megüli, hogy na, mindjárt meglesz a két és félmillió, már csak kettőt kel aludni, zavarta a baloldali médiafölény a héroszi ojtakozási munkaversenyt. Az ojtási termelést. Igazából nem tudható, mi lesz, ha két és félmillió lesz, mitől válik a mennyiség minőséggé épp ezen a bűvös határon, hacsaknem az, hogy a kedves vezető egy óvatlan pillanatában ezt mondta, s most már tenni nincs mit, ehhöz van az igazodás, mint a bekövetkező megváltáshoz.

Hogy a magyari népek állnak a startnál, s midőn honfitársuk, a két és félmilliomodik megkapta a maga adagját, dördül a pisztoly, és mindenki rohan úgy élni, mint elfeledett békeidőben, holott rossebeket. A kedves vezető is úgy belehergelte magát a saját hülyeségébe, hogy tegnap már összemosódott nála Krisztus urunk föltámadása, meg az ojtajkozásból fakadó szabadság, ahogyan szuszogva szakralizálta a saját nyomorult szerepét a tébolydában, holott olyan neki nincs egyáltalán. Annyi csupán, hogy dől belőle a debilitás. De ez nem nóvum, a kedves vezető annyit tagadta a valóságot, hogy végül teljesen elveszítette azt, ücsörög az álomdombján, és onnan küldözgeti a győzelmi jelentéseit.

Valószínűleg többször van orgazmusa is mindeközben, amikor pedig talán két nap múlva meglesz az a nyüves két és félmillió, egyenest fölszáll a levegőégbe, és csak azért nem az atyának jobbjához, mert oda pogányok nem ülhetnek. Ebben a tripben élünk, amibe belerondít a baloldali médiafölény úgyannyira, hogy intézkedni kellett, és intézkedve is lett. Egy zalai újságíró, amikor sorra került az ojtási gyönyörökben, szerette volna megörökíteni a saját megszúrását, hogy bemutassa a köznek buzdító szándékkal, vagy csak hazavinni a fényképalbumba, betenni a tárcájába örök időkre. De azt mondták neki: nem. Majd hangsúlyosabban is, hogy: nem.

Ergo, nem tudja majd a kisonokának mutatni, hogy látod, kis aranyom, így ojtották a papát a vészterhes időkben, és mesélni neki erről sárkányokkal meg szegénylegényekkel fűszerezve, de nem viszem tovább az álmodozást, hanem megvizsgálom, miben élünk. Nos, abban, hogy az Országos Kórházi Főigazgatóság egyik fura ura rendelkezett, miszerint az ojtakozási munkákról az egész birodalomban ezentúl kizárólag az MTVA készíthet álló vagy mozgóképet, cserébe viszont a kiváltságért majd ingyen adja azokat. Leegyszerűsítve a történetet tehát: mindenki, az összes médiafölény és ennek olvasói azt láthatnak ezután, amit engednek nekik odaföntről.

Ez nem cenzúra, mert az a valóság módosítása csupán, ez a valóság komplett letagadása, hogy majd az MTVA mutatja, amit jónak lát és engedélybe kap. És, ha fotoshop? Kérdezhetnők, ha már húsvét, hitetlen Tamás módján ujjainkkal sebeikbe benyúlván, a helyzet azonban korántsem ennyire mókás. Ez egy új szint, ez a valahai szovjet laktanyák szintje, amelyek környékén mindig nagy táblák hirdették: fényképezni tilos. Nem tudtuk a borzalmat, ami odabenn van, csak sejtettük, és láttuk a boldogtalan, hóttrészeg kiskatonákat, amikor nagy ritkán kiszabadultak a lágerükből. De elragadtak az emlékeim megint, hiába, öregszem. Már konyul le a fülem.

És ezen a ponton kap erőre a költészet, Arany és József A. küzdelme igazzal, valódival vagy annak égi másával, sőt előttem áll Francisco, az ember is a Száz év magányból, aki véget nem érő versekben mesélte el, mi történik Macondón kívül. Viszont az élet nem irodalom, a szomszéd Józsi sem részeges bölcsész, hogy ezzel foglalkozzon. Neki az adatik, hogy mit mond a Kossuth, meg mit mutat a híradó az emmeggyen. Hát, ezt fogja, Orbán kiszínezett álmait, de, hogy aki nem Józsi, már az sem láthatja, mi is van, nos, ez már igazán új szint, mégpedig egészen lent. Hogy minden őszinteség zavarja a kedves vezetőt népének megmentésében. Ez már delikát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Az ojtás költészete
  1. miki1950 szerint:

    Sajnálom szegény minielnök urat, hogy immár nem azt a pávatáncot járhatja amit jónak tart, hanem azt, amibe a magyar valóság belekényszeríti.
    Ringlispíl, amiből nem tud, mert nem is lehet kitörni, bár már nagyon szeretne.
    Sajnálom, mert már csak kullog az események után, mivel a forgatókönyvet egyre kevésbé írja ő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!