Nőnap az oviban

Ma nőnap van, amikor a kedves vezető le szokott szaladni a konyhásnénikhez az olajszagba. Munkahelyi közösségek (brigádok) kompletten szokták tajtrészegre inni magukat ilyenkor, a szocik fénykorukban szegfűt osztogattak, a virágárusok pedig az adatok szerint egyhavi forgalmat bonyolítottak le. De ez múlt csütörtökön veszélybe került. Ez volt az a nap, amikor a kedves vezető – miután pár héttel előtte kihirdette, hogy most már mi támadjuk a vírust tankokkal, tengeralattjáróval, jachtokkal és helikofferekkel, mégiscsak kulcsra zárta az országot. Ez a vereség beismerése.

A visszavonulásé, amikor a valóság pofán vágja minielnök urat, és be kellene látnia, hogy a jelszavak – mindenkit meggyógyítunk, újraindítjuk a gazdaságot, senkit nem hagyunk az út szélén és a többi – lószart sem érnek. Az sem vigasz, ha a hívek be is szopják, miközben éhen halnak és láztól fetrengenek, ez az ő nyomoruk. Hülyéken segíteni ugyanis nem lehet. Még boldogult úrfikoromban, a gimiben irkáltunk ilyeneket a füzetünkbe, hogy „Marx-Engels vegyesbolt, mindent beveszek, mindent beadok”, és ugyan nem igazán értettük, de elöntött tőle a forradalmár-lét izgalma.

Most sem sokkal különb a helyzet, mondhatni ugyanott vagyunk, de a kamaszos láz elmúlt. Most feleim, hogy izmaim lazulnak, ilyen végtelen, undorba ojtott melankóliába kerültem, már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. (Ennyit a költészetről.) Ilyen nőnapok, Valentinok viszont kikezdik a társadalom idegrendszerét. Úgy tombol a konvenció, hogy belebetegszenek, ha nincs virág, bonbon, lufi, pedig csupán nem kampányszerűen kellene szeretni, hanem olyan kitartással, mint a céziumatom rezgése. Nyálas őszökön és tomboló nyarakon is ugyanúgy, de ez már ontológia.

Ami a népeknek a hiszti, az a virágárusnak az élet. Így, amikor a kedves vezető nagy diadalmában bejelentette, hogy bezárja a bocskorosokat, a virágosok egy tüdővel sóhajtottak fel, a nőnapot azért még kérnék, mert különben éhen vesznek. Imájuk meghallgatásra talált a Karmelitáknál, így ma zavarok nélkül árulhatják a vírus tündöklő rózsáit és tulipánjait, mert, mint látjuk, mindig vannak kivételek. Ezt a virágost, ha ugyan pénzügyi szempontból értjük is, járványügyileg kevésbé, ahogyan az sem egészen világos, miért nem lehet élni Neriában a zárlat alatt a bicikliszerelők nyitva tartása nélkül egyáltalán és semmiképp.

Mert a hét vége azzal telt, hogy káslerok, nyunyókák és mind az összes komoly szakemberek – tehát maga a kedves vezető – gyártották a fölmentéseket, hogy ugyan minden zárva lesz, de te, te meg te, nem. Semmi logika nincsen ezekben a listákban, esetleg a zsák krumpli bűvköre, vagy csak maga a káosz, a kiteljesedő entrópia, ami a kormányzást jellemzi. Hogy mi van itt, micsoda egy kupleráj, arról már sokat beszélgettünk és még fogunk is, most azonban vigyázó szemeinket az iskolákra és ovikra vetjük, mint ami intézmények Orbán működésének lakmuszai.

Amúgy is, de járványügyileg mindenképp. Mert és ugyanis az első körben – még csütörtökön – kijelentődött nagy hangon, minden zárva lesz, gyerek oda be nem teszi a lábát, mígnem vasárnap estére kiderült, hogy de, mégis. A mostani kontextusban az engemet egyáltalán nem érdekel, hogy járványügyileg mi a helyes vagy helytelen, hanem a döntés indoka, a változtatás eredője viszont igen. Ez annyi, hogy Szita Károly kérte. Szita fideszes polgármester, és ugyan az önkormányzati szövetség muftija, de nem ebbéli, hanem kaposvári elöljárói minőségében folyamodott kegyelemért.

Megkapta. Mindebben az az érdekes, ha mondjuk Karácsony esedezett volna ilyesmiért, akkor kiröhögik, és azon élcelődnek, hogy szabálytalanul biciklizik. Karácsony felajánlotta a segítségét az oltások megszervezésében is, ami a kormánynak – államnak – nem megy, de az nem kell. Karácsony alkalmatlan. Szita nem, ő jó elvtárs, közös volt a tartótisztjük annak idején. Szóval itt tartunk. Előttünk a végtelen élet, megyünk az oviba a virágjainkkal, esetleg a csoportszobában csapra ütünk egy hordó sört. Mindenki boldog lesz, csak a mosolyok nem látszanak a maszk alatt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Nőnap az oviban
  1. Hugi szerint:

    “…a szocik fénykorukban szegfűt osztogattak,…”

    Nem csak fénykorukban kedves Rezeda, ezt a szokásukat megtartották mindaddig, amíg a COVID-19 nem jelent meg. 🙂 Remélem lesz még covidtalan időszak és akkor továbbra is meg tudják tenni. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!