Plecsnikről

Vidnyánszky uram most meg a Kossuth-díj bizottságba került be, ami immár a kilencedik címe, rangja, irodája, így egyre inkább olybá tűnik, hogy Vidnyánszky nélkül Magyarországon élet nincsen most már egyáltalán. Mehetnénk végig sorban a feladatokon, amelyek a beosztásaiból fakadnak, s amelyeket vagy nem végez el, vagy szétbarmolja, amit a keze közé kap, de, ha megjegyzem halkan, Eperjes Szamóca is ilyen Kossuth-díj ítész immár, így mindjárt érthető, hogy máma inkább a plecsnikről fogunk elmélkedni. Szükségességükről, nevetségességükről és züllésükről, valamint arról, hogy egy plecsnit ki kap, mikor és miért, mindent elmond egy adott társadalomról alulról fölfelé és kívülről befelé is.

Elég csak Bayerre gondolni, de ő momentán érdektelen. (Máskor is, de most különösen.) Viszont feltételezem, valószínűsítem, Szarka Gábor hamarosan Kossuth-díjat kap. Az SZFE lerombolásával megbízott párt-, és tényleges katona ugyanis úgy járt, hogy a fideszes Józsefváros adott neki egy „Józsefvárosi Becsületkereszt” névre hallgató plecsnit a Közszolgálati Egyetem felvirágoztatásáért, a mostani, egyáltalán nem fideszes kerületvezetés pedig elveszi tőle azt az SZFE lerombolásáért. S míg tíz éve ez a plecsni azt bizonyította Szarka elvtárs számára, milyen kiváló ember is ő, most meg az elvétellel azzal szembesül, hogy szaralak. Ha tíz éve nem kap plecsnit az övéitől, most ezeknek nem lenne mit elvenni.

Akkor is rongyember lenne, de nem ilyen látványosan. Nem kapott volna erről egy billogot a homlokára, igaz, Vidnyánszky – már megint – sem szólalhatott volna meg, hogy ez nem egyéb, mint ízléstelen politikai támadás. Bizony, háború van, csapásokat adunk és kapunk, olykor kitüntetésekkel, szúrós plecsnikkel hajigálódunk, s ha Vidnyánszkynak annyira fáj, hogy harcostársa már nem a Józsefváros becsületkeresztes bohóca, majd ad neki egy Kossuthot, mint ítész, és a kínok máris enyhülnek. Mindez csupán gondolatkísérlet, de nem nélkülözi a realitást, ha belegondolunk, ki mindenki kapott már ilyet, hogy teljesen el is veszett a zamata és a rangja is neki kézfogások látványos visszautasításával, ilyenekkel.

Minden csak színjáték, semminek nincs értéke immár, amit Szarka ezredeskancellár is elhüppögött, amikor szóba került a józsefvárosi trónfosztás. Ezt mondta: „Azt hiszem, ez egy olyan rossz precedens, hogy ha ezt követjük, akkor Magyarországon nem maradnak kitüntetettek, mert minden kurzus el fogja venni az előző kurzus által adott kitüntetéseket a másiktól, és szépen felszámolódik a kitüntetéseknek és a díjaknak a rendszere.” – Bizony, ez nagy dilemma, bár nem sírunk miatta egyáltalán, mint Szarka ezredeskancellár, mert ugyanis itt van nekünk mindezek után mára ez a Vidnyánszkys sztori, ami immár magát a Kossuth-díjat teszi nevetségessé és teljesen értéktelenné. Főleg, hogy ennek a bizottságnak Orbán az elnöke.

Mindebből pedig az fakad, hogy az kap ilyen plecsnit, akivel a kedves vezető az erkélyen dajdajozik, iddogál. Tényleg egy ócska cafrang ma már ez a díj, ezután pedig még inkább az lesz, a Fidesz, illetve személy szerint a kedves vezető kegye vagy magához láncolási kísérlete. Ezen kívül is annyiféle plecsnit osztogatnak mindenféle címen, érték és érdem nélkül, hogy számon tartani is nehéz, arra viszont ezek alkalmasak, hogy a kitüntetettek elemelkedjenek az anyaföldtől, és lebegjenek saját nagyszerűségüktől meggyőződve, mintha nem is lenne luk a seggükön. Így kell mindent mocsárrá tenni, s ha életünk minden egyes szelete erre a sorsra jut, akkor miért jelentene kivételt ez alól a kommunista Kossuth-díj.

Vidnyánszky egy évre kapta meg ezt a hivatalt, s mivel ezeket a plecsniket március 15. alkalmából osztogatják, a választásig két alkalommal adja a nevét és hatalmas testét a gyalázatos színjátékhoz. Úton voltunk efelé, de most fog bevégződni teljesen, hogy ez a kitüntetés is úgy szétrohadjon, mint minden, amihez a Fidesznek köze van. Kevésbé bánjuk, mert Kossuth-díj nélkül azért el lehet éldegélni, levegő nélkül viszont bajos. Viszont minden egyes ilyen letaroló elfoglalással azt szíják el az országból és az országtól, ezzel az új gyalázattal meg már Vidnyánszky hatalmas segge alatt fulladozik minden. Hogy ezt az alakot miért találta ki a nyomorúságunkra Orbán, nem tudható, de, hogy nagy szerepet ad neki a tarolásban, az már teljesen nyilvánvaló. De elégtételt fogunk venni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Plecsnikről
  1. Yeti szerint:

    Elég tételt venni?
    Jobbak szakdolgozatot és/vagy diplomákat vettek szinte fillérekért.
    Nem vénnek való vidék, örüljön ha valaki legalább levegőt vehet.

  2. Jane Doe szerint:

    Elégtételt venni?! – ezektől?
    Használt autót vennél tőlük? – na, ugye!

  3. kovács_ügynök szerint:

    Már lehetne hívni akár K. díjnak is. Fideszes qrvák osztogatják fideszes qrváknak.

    Hofisszeusz után szabadon. “IttaKából jöttem”, csak ott még komunizmust kellett alatta érteni. (1974)

    A mostanit meg azért nem lehet komunizmusnak hívni, mert sajnos ez ami most van rosszabb.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!