Igeidők

Rogán Antalnak, legfrissebb nejének, és az őket babusgató NER sajtónak az igeidőkkel van baja, illetve azok közül is csak eggyel, a múlttal. Hogy a mesebeli földvásárlás nem történt meg, ezt ragozzák, elfeledve hozzá tenni, ezzel az aktust magát nem tagadják, mivel az még jelenleg is zajlik. A földvásárlás a magyar nyelvben új igeidőt vezet be, ez pedig az elhúzódó vagy folyamatos múlt, illetve a mindjárt jelen. Mert és ugyanis az van, hogy a szerződést a felek aláírták, csak addig nem lép életbe, míg a hatóságok a jóváhagyás hosszadalmas műveletét el nem végzik. A bank is lesben áll, s amint élessé válik a dolog, máris utalja az egymilliárdot.

A Magyar Nemzetnek, amely orgánum mossa Rogán szennyesét, annyiban igaza van, hogy hagyományos múlt időben beszélni a földesúrrá válásról nem helyes, mert az még mindig tart. Úgy is mondhatnánk, a friss ara és becses családja már hetek óta a gazdaggá válás euforikus pillanatában van, ez egy permanens trip, mindent megülő, véget nem érő orgazmus, a szerzés kimerevített pillanata, amit halandó nem érezhet. Ő kifizeti a farhátat a hentesnél, aztán viszi is haza, elszopogatja, és a gyönyörök véget is érnek. A halandó és alattvaló magyari ember gyorsan él és gyorsan hal, nem ismeri a folyamatos múltat, inkább a folyamatos jelent, ami agyonnyomja őtet.

Soha nem helikofferezik, és nincsen neki Gucci táskája sem. De ez nem a panaszkodás ideje, hanem a jegyzőkönyv elkészítéséé, azé a dokumentumé, amely rögzíti napra nap a rogánok, borkaik, vargajuditok és mind az összes teteleit, hogy legyen róla dokument a végítélet napján, ha az Isten feledékeny lenne. Mert az, illetve, mint tapasztaljuk, egyáltalán nem is törődik a dolgokkal, amiket teremtett, sőt, az aktus óta színét sem látni, így a földön eláradt a gonoszság. De visszatérve a grammatikához, a Magyar Nemzet mesévé szelidítené a rogáni skandalumot, majdhogynem úgy kezdi, hogy egyszer volt, hol nem volt, meg üveghegy, illetve a kismalac kurta farka.

Viszont tudjuk, hogy tényleg volt, és még mindig van. Ehhez képest hajtogatja nekünk mindig a jövőt Matolcsy elvtárs. Mint emlékezhetünk, egyre újabb időpontokat ad meg, amelyben utolérjük Ausztriát, holott már az van, hogy inkább Románia a viszonyítási pont, ezt azonban zsenánt lenne bevallani. Ezért nézegetjük kitartóan Ausztria hátulját, de oly régóta, hogy már az összes ráncot ismerjük a gatyáján. Ausztria és kies hazák viszonya a soha be nem következő jövő. Ezekből látszik, millióféle idő van, csak nézőpont kérdése az egész, a jelen illékony valóságáról pedig még nem is beszéltünk, Bergson szubjektív idejéről, de ez már filozófia vagy inkább költészet.

S ha már az, emlékszünk J. A. polgártárs felhorgadására, miszerint „nincs alku, én hadd legyek boldog”, ami önmagában felér egy forradalmi lázítással, nem is szeretik a fideszelvtársak egyáltalán. Helyette kínálják az elfeledett múltat rég volt királyok porladó csontjaival, ami szintén azt az érzetet erősíti a emberben, hogy az idő linearitása, múlt, jelen, jövő egymásutánisága és egymásra épülése végleg elveszett. Látjuk, hogy Rogán múltja most is tart, és nem is akar véget érni. Pedig rossz hírem van, ha ez egyszer megtörténik, birtokba kerül a föld, és feleségestől azt hiszik, hogy ott lebegnek a közmunkások fölött magasan, nagy lesz a csalódás.

F. M. polgártárs gondolatait hoznám ide mindeme problematikáról, miszerint: „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” – Ez F. M. igéje Buddhában testvéreim, de ne menjetek békével egyáltalán. Ha Rogán reszkető vénember lesz, bűnei nem évülnek el.

Ám, hogy hiányérzetünk ne maradjon csöppnyi sem, nézzük, mit mond Camus bácsi a ránk váró jövőről: „A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene.” – Ez sem jobb, ha a földvásárlás beteljesülésére gondolunk, és csendben mosolygunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Igeidők
  1. kovács_ügynök szerint:

    Kérdi a rendőr:
    – Hová mész te rogán?
    – Milyen földet?

  2. kovács_ügynök szerint:

    Na, látom a témában sorozatban kötelezik helyesbítésre a NEM lakájmédiát. Ezzel kapcsolatban elfogtam egy telefonbeszélgetést:
    – Te Lőrinc! Hallottad, hogy a “te” (kuncogás a vonalban) bankod fog a Tódinak 1000 hektár vásárlására 80 milla önerőre, másfél milliárdos hitelt adni?
    – Még nem hallottam főnök. Viccelsz?
    – Nem. Ezzel van tele az ellenzéki sajtó.
    – Húbazmeg főni! Ilyen az én bankomban soha nem lesz! Mindjárt ki is rúgom azt aki megígérte a gülüszeműnek.
    – Na, csak azért…

  3. Jane Doe szerint:

    Lehet nekünk bármilyen igeidőnk, lehet folyamatos múlt, vagy befejezett jelen. Egy biztosan nincs immár, mert tettek róla.
    Jövőnk.

  4. Yeti szerint:

    Lefejezett jövő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!