Szabad-e zokogni?

Orbán Viktor lengyel elvtársai, úgy is mint bratankik, akikkel vállvetve menetel szembe a civilizált világgal, átlépték a Rubicont. S ha most ők azok, akik miatt el kell gondolkodnunk életről és halálról, sőt, keresztény kultúránkról is, azért van, mert a mi rezsimünk szellemiségében épp megfelel a lengyelének, s ami ott történik, az bármikor megeshet velünk is. Másrészt a humánum és – urambocsá és sajnálatosan – a felvilágosodás nevében kell megmutatni és tiltakozni az ellen, ami ott már valóság, viszont a fentiek miatt ránk is bármikor várhat.

Mint ismeretes, a lengyel NER-ben megszüntették a nők saját testük felett való rendelkezésének jogát, életbe lépett az abortusztörvény, amely ezt az aktust még akkor is tiltja, ha a magzat fogyatékos vagy életképtelen. Országszerte tüntetések voltak emiatt, de a NER-ek szerte a világban olyanok, hogy meg nem hátrálnak, főleg, ha a vallási fanatizmus a fundamentumuk, mint ott már – Lengyelország – igen, s itt – kies hazánk – egyre jobban. A vallási vezetés pedig összefonódva az állammal mint erőszakszervezettel, elképesztő cinizmusokra képes.

Örömmel tudatták, a lengyel kormány dolgozik már azon, hogy “megkönnyítse” azoknak a nőknek a helyzetét, akiknek gondot okoz, hogy ezentúl a súlyosan fogyatékos, illetve életképtelen magzataikat is meg kell szülniük. Ennek a csomagnak az egyik fontos eleme lenne, hogy a kórházakban ki kellene alakítani “sírószobákat”, ahol a súlyosan beteg, életképtelen magzatuk megszülésére kötelezett nők a kíváncsi tekintetektől félrevonulva sírhatnának. „Ecrasez l’infâme!” (Tapossátok el a gyalázatost!) – Mondá Voltaire bácsi, miközben a maga Erdő Péterére gondolt.

A lengyel kormány keresztény kultúrája mutatkozik meg a fenti intézkedésben, de benne van a keresztény egyház – vö. Semjén – , sőt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2019-ben kiadott körlevele a megfogant élet védelméről, amiből kitetszik, hogy a Lengyelországban történtek egyáltalán nem állnak távol tőlünk sem. „Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy több honfitársunk halt meg terhességmegszakítás következtében a XX. században, mint amennyi magyar esett el a világháborúkban.” – írják a püspökök citálva álnokul Jeremiást.

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek” (Jer 1,5), s még annyit tesznek hozzá: A Katolikus Egyház Katekizmusa 2270. pontjában ez áll: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez”. – Mindebből kitetszik, ha Orbán hatalmi tébolyában egyre több jogot ad nekik, mi is lehetünk lengyelek.

Voltaképp mindezt tudtuk, ám ami miatt bennem az írás kényszeréig vivő felhorgadás kialakult, az a „sírószobák” elvetemült cinizmusa, ahol a vallási fanatikusoknak kiszolgáltatott nő a világ elől elvonulva bőgheti ki magát a rákényszerített szenvedés után. Majd ekképp megnyugodva és megtisztulva újra porondra lép készen megint a szaporodásra, amiben és ami miatt most például Kövér László és az ő eszméi ötlenek az eszembe, és mind az összes álkeresztény trógeré Harrachtól Rétváriig, sőt, most már Varga Jucusig a minapi pörformanszával.

Ecrasez l’infâme! – Nincs több mondandóm, s ha már keresztény kultúra, akkor ideteszem a szarháziaknak az Ómagyar Mária siralom című első magyar nyelvű verset, ami többet mond el rólunk, mint Mátyás összes csontjai. Ebben pedig a fia halála fölött zokogó anya örök fájdalma fogalmazódik meg, és nem „sírószobában”, hanem beleordítva a világ retkes pofájába. És az a tragédiánk, hogy ilyet csak a lenézett részeges bölcsészek ismernek, míg ellenben a nerlovagok és lovaginák meg csak egymás talpait tapodják.

Mutatom, ahogyan hétszáz éve hangozhatott, s ahogyan ma mondanánk.

„Volék sirolm tudotlon./ Sirolmol sepedik,/ buol oszuk, epedek,/ Választ világumtuul,/ zsidou fiodumtuul,/ ézes ürümemtüül./ Ó én ézes urodum,/ eggyen-igy fiodum,/ sírou anyát teküncsed,/ buabeleül kinyuhhad!/ Szemem künyüel árad,/ junhum buol fárad./ Te vérüd hullottya/ én junhum olélottya./ Világ világa,/ virágnak virága,/ keserüen kinzatul,/ vos szegekkel veretül!/ Uh nekem, én fiom,/ ézes mézüül,/ szégyenül szépségüd,/ vírüd hioll vizeül./ Sirolmom, fuhászatum/ tertetik kiül,/ én junhumnok bel bua,/ ki sumha nim hiül./ Végy halál engümet,/ eggyedűm íllyen,/ maraggyun urodum,/ kit világ féllyen!/ Ó, igoz Simeonnok/ bezzeg szovo ére:/ én érzem ez bútürüt,/ kit níha egíre./ Tüüled válnum;/ de nüm valállal,/ hul igy kinzassál,/ fiom, halállal!/ Zsidou, mit téssz türvéntelen,/ Fiom mert hol biüntelen./ Fugvá, husztuzvá,/ üklelvé, ketvé ülüd!/ Kegyüggyetük fiomnok,/ ne légy kegyülm mogomnok!/ Ovogy halál kináal/ anyát ézes fiáal/ egyembelű üllyétük!”

„Nem ismertem a siralmat,/ Most siralom sebez,/ Fájdalom gyötör, epeszt./ Zsidók világosságomtól,/ Elválasztanak fiamtól,/ Édes örömemtől./ Ó, én édes Uram,/ Egyetlen egy fiam,/ Síró anyát tekintsed,/ Fájdalmából kivonjad! Szememből könny árad,/ Szívem kíntól fárad,/ Te véred hullása,/ Szívem alélása./ Világ világa,/ Virágnak virága,/ Keservesen kínoznak,/ Vas szegekkel átvernek!/ Jaj nekem, én fiam,/ Édes, mint a méz,/ Megrútul szépséged,/ Vízként hull véred!/ Siralmam, fohászkodásom/ Láttatik kívül,/ Szívem belső fájdalma/ Soha nem enyhül./ Végy halál engemet,/ Egyetlenem éljen,/ Maradjon meg Uram,/ Kit a világ féljen!/ Ó, az igaz Simeonnak/ Biztos szava elért,/ Érzem e fájdalom-tőrt,/ Amit egykor jövendölt./ Ne váljak el tőled,/ Életben maradva,/ Mikor így kínoznak/ Fiam, halálra!/ Zsidó, mit tész törvénytelen!/ Fiam meghal, de bűntelen!/ Megfogva, rángatva,/ Öklözve, megkötve/ Ölöd meg!/ Kegyelmezzetek meg fiamnak,/ Ne legyen kegyelem magamnak,/ Avagy halál kínjával,/ Anyát édes fiával/ Együtt öljétek meg!”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Szabad-e zokogni?
  1. Yeti szerint:

    barangó

  2. Jane Doe szerint:

    Nincs az a Rubicon, amit a dwa bratanki még át tudna lépni, oly messze van az már a hátuk mögött.
    Ómagyar Mária siralom?…ezeknek?!! OMG! = Oh My God! – csak, hogy egyértelmű legyek az O1G világában.
    Le nem maradhatunk kreativitásban, gondolom, nálunk minden családi háztartásban ki kell majd alakítani a nők részére egy “sírószobát” – rögtön a vakkomondor szolgálati házától jobbra. 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!