Orbán és a szamizdat

Egyetlen, drága miniszterügynök elvtárs erősen rázza a pofonfát, s mindeközben kitartóan azt mutatja, hogy most már nagy a baj vele és a valósággal. Végérvényesen elszakadtak egymástól, úgy is mondhatnánk, ágytól, asztaltól. Igaz, nehéz volt ez a hét: Szájer, Deutsch, a lengyelek ficánkolása, miniszterügynök elvtárs idegei sem lehetnek kötélből, s olykor – gyakorta – fölmondják a szolgálatot. Itt van ez a Weber, akivel ambivalens a viszonya, az erkélyi szerelmetes összebújástól, a másik legyilkolásának szándékáig. Klasszikus házasság, ami most fordulatot vett megint, ám ebben már az mutatkozik, hogy egyetlen, drága miniszterügynökünk nem egészen ura a gondolatainak, ha volt is valaha ilyen áldott állapotban.

Nos, ez a Weber, mint az EPP frakcióvezetője, ilyképp Orbán főnöke megint jogállamiságozott, igazságszolgáltatás függetlenségizett és sajtószabadságozott, mert nem bír magával. Deutsch is legestapózta ezért, de Tompika már bocsánatot kért, amikor belengették, hogy emiatt kivágják az ablakon. Ettől még röpülhet, de megmutatkozott a deutschi gerinc, aki addig, amíg azt hiszi, büntetlenül óbégathat akármit, mint valami galerivezér, tátott szájjal üvölt, aztán, amikor kiderül, ezért őt számon is kérhetik, elsompolyog. Erkölcsi, elvi és mindenféle magaslatok, hogy ő nem is úgy gondolta, s itt jön akkor, hogy Orbán meg hogy az anyám valagába gondolta, ha gondolta ezt egyáltalán, de nézzük azért.

„Orbán Viktor válasza Manfred Webernek (EU-szamizdat nro. 3.)” – Így kezdődik a dolgozat, amitől az ember elmélázik, hogy ez meg mi a rosseb, móka, szatíra vagy csak gondolatkísérlet, de komolyan gondolja miniszterügynök elvtárs, ami baj. Kiderült, hogy mély nyomokat hagyott benne, amikor a Project Syndicate nem jelentette meg az egyik sziporkáját, amire cenzúrát kiáltott, s a jelek szerint ebből még most sem keveredett ki. Igaz, utána a lap, amely elutasította, tételesen felsorolta, milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy náluk megjelenő írásnak, és a formai követelmények mellett elvárják, hogy a náluk megjelenő szöveg intellektuális érvelés vagy egy stratégiai, politikai javaslat legyen.

Orbán műve ennek az elvárásnak nem felelt meg, most pedig az elnyomott és elhallgattatott szellemi nagyság gúnyáját veszi magára, akinek szamizdatban kell terjesztenie gondolatait. Van amúgy uszkve ötszáz újságja, számos tévéje, rádiója, de értjük ezt a szamizdatos takarót, ez olyan ifjú forradalmáros. Ezzel azonban vannak bajok. „Nekünk, közép-európaiaknak ez nem ismeretlen. Erre találtuk ki a szamizdatot. Írj, nyomtass, olvass, terjessz! Szam izdat, vagyis magunktól magunknak.” Nos, Orbán nemhogy nem találta ki a szamizdatot, de ilyenbe nem is írt Kádár alatt, azok mások voltak, például, akiket ma ő hallgattattat el, mert soha nem vetemedne arra.

Illetve, ha már szamizdatozik, nem ártana tudni, mi is az. Nem „magunktól magunknak”, mint az itt elhangzik, mert az lószart sem ér, hanem inkább magánkiadás lesz az. De ilyenekre Orbán nem emlékezhet, mert KISZ titkár volt akkoriban vagy Soros ösztöndíjas, de ez már mindegy, csak épp sunyi parasztság. Így hát ilyen szamizdatban mondja el a sérelmeit, amit ennek a Webernek a cimborái a fejéhez vágtak, s ami neki fáj. Ezt speciel megértjük, mert az igazság fájdalmas dolog. „Orbán beteg demokráciát épít.” „Néhány tagállamban jogállamisági válság van. Különösen Magyarországon és Lengyelországban. „A szabad sajtó szinte nem létezik Magyarországon.”

Ilyeneket idézget Orbán a szamizdatjában, hogy ezekkel vádolják, ő pedig nem beszélhet és nem írhat, mert nem hozzák le az összes műveit. „Az Európai Bizottság, az Európai Parlament és felelős nemzeti kormánypolitikusok nyilatkozatainak fényében ezt többé nem tudjátok letagadni. És azt várjátok, hogy mi, magyarok elfogadjuk ezt. A németek sok mindent kértek már tőlünk, magyaroktól a történelem során, de Ti vagytok az elsők, akik balfácánnak is néztek bennünket. Nem vagyunk azok .” – ez a dolgozat vége azzal a toldással, miniszterügynök elvtárs jól kivehetően beteg. Senki nem akarja letagadni a mondottakat, épp ez a bajuk vele.

No most, mit tegyünk, ha drága, szeretett, egyetlen miniszterügynökünk a lehető, legnagyobb nyilvánosság előtt szúrja tökön magát. Mimagyarozik, balfácánozik, ráadásul vélelmezett szamizdatban. Ez már a totális csőd és nihil, ilyen szellemi toprongy terméket nemhogy a mai Project Syndicate, de még a hajdani, stencilezett ellenálló magyar szamizdat sem hozott volna le, mert nincs mérce, aminek megfelelne. Hazug, és ráadásul úgy egy ötödikes Pistike szintjén van. De, hogy tegyünk bele egy kis tragédiát is, ez – mint az összes – a rajongóknak készült. És a jelek szerint megteszi nekik, épp az ő nívójuk. Zsák és foltja további kérdések nélkül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum