Félelem és reszketés

Doktorminiszterelnök úr szombatra virradóra maszkokkal álmodott. Olyanokkal, amelyeket ő maga és bájos csinovnyikjai csupán olykor-olykor viselnek. Doktorminiszterelnök úr is elsősorban videókonferenciákon hord ilyen készséget, amikor egyedül ül a monitorral szemben, ilyenkor aggódik, hogy a taknya rá ne folyjon a gépre, és ezért maszkot ölt. Különben nem igazán. Viszont a nép elkezdett hullani, mint ősszel a mindenféle alapbetegségektől szenvedő legyek, így eszébe ötlött, hogy nem is olyan régen azt ígérte, mindenki ki lesz gyógyítva a kórból, ezt ő személyesen garantálja. Mindenki gyógyultan ücsöröghet az út szélén.

Ez viszont nem megy, ez a gyógyítás, döbbent rá álmatlanul, izzadságtól csatakosan forgolódva a dunna alatt, mint a rét egészen. Maszk, ugrott be neki aztán, ahám, a maszk, világosodott meg, hogy a doktorok ezt hajtogatják minduntalan. Így hát arra jutott, intézkedik azonnal is. Szeretett intézkedni nagyon, az intézkedés volt az élete, élvezte, hogy még ki sem mondja, ki is alig gondolja, mi volna a kedvére épp, és máris kész, előterjesztve, megszavazva, végrehajtva. Maszk lesz tehát, ült föl az ágyában tegnap korán, hogy a törzshöz siessen. Csak még egy kis könnyű früstököt vett magához, pörköltöt, kalbászt, kirántott húst ugorkával (kovi).

A páncélozott géperejű jármű röpítette őtet a setét hajnalon a kihalt, ködgomolyos utcákon, ahol előtte nap tízezrek vonultak lelkesen éltetni és dicsérni őt. Legalábbis ezt mondta neki Gulyás minisztere, és, amilyen hülye volt, el is hitte neki, illetve érezte is legbelül. Szerette azt is, ha imádja őt a népe, kezet csókol neki, a nevét skandálja kétmillióan a Kossuth téren, békemenetel érette, bemutatja a disznajának vagy megszoborloja őt. Az élet apró örömei ezek. De máma munka van, gondolta a törzs felé suhanva a páncélozott géperejű járműben a hajnalon, csak a kevlár nyomta a gyomrát kicsit. Azt az utolsó pár sült kalbászt nem kellett volna, vélekedett.

Fölsietett a lépcsőn tehát tőle telvén, belépett a szobába, ahol a törzs már várta. Olybá tűnt, a törzs élete értelme ez a várás. Hogy arra vannak. Várni őt. Egyikük az ajtóban figyelt tehát, s amint meghallotta a lépcsőn szuszogását, elrikkantotta magát, törzs, vigyázz, fogadás balról, zászlónak tisztelegj. Így lépett be a kétszárnyú ajtón, és jóindulata jeléül intett kedvesen két karral nyugtatva mindenkit, és kappanhangon szólva, hogy szagyítyesz továrisi. Ami a legérdekesebb volt, értették, rajtuk ragadt még ennyi tudás az MSZMP-ből, mielőtt ifjak lettek volna és demokraták. És megőrizték akkor is, amikor polgárok voltak, most meg, hogy keresztények, pláne.

Doktorminiszterelnök úr kifejtette hát a tervét, előadta, mire jutott álmatlan forgolódva, hogy neki kellet ezt is kitalálni, hogy népe maszkot viseljen tehát minden áron. Hogy érezzék a törődést, utasította a belügyes fiatal demokratát, hasson oda erősen és nagyon. Ám ő csak vihogott a ragyás képével, hogy fölösleges, főnök, mert az a tapasztalat, csak meglátják a járőrt, már az elég, így hát több rendőrt küld az utcára a katonák mellé Tele lesz rendőrrel meg katonával az egész nyüves ország, gyárak, kórházak, hivatalok, iskolák, utcák és az egyetemek élei, még a csecsemők is maszkban szopnak, mert be vannak szarva azok is.

Fél-e eléggé az istenadta nép, érdeklődött a ragyástól doktorminiszterelnök úr. És kapta is a választ egyből, mintegy csípőből, hogy ó, igen. Alagutak a határon, pipa, migráncsok, pipa, Soros, pipa, népet zabáló bukott baloldal pipa, meg a szemkilövető Gyurcsány is pipa egészen. A buzikat se feledjük, intett doktorminiszterelnök úr, az LMBTQ-sokat se, hogy tőlük is csak a szenteltvíz véd meg óv. Meg most már a színészek, mindenféle filozófusok, álmodozó írók és költők se legyenek feledve, meg a nemzetközi összeesküvés, a tuggyukkik. Van-e elég rézfaszú bagoly raktáron, kérdezte még, és intézkedett, hogy a rendőrök mellett azok is legyenek az utcán.

Ücsörögjenek a villanyoszlopokon, vagy inkább a járőrök vállain, onnan huhogjanak. Átnézték még a számokat, innen kihúztak, Karácsonynak beírtak pár halottat, néhány lélegeztetőgépet kiutaltak Ugandának, ahol majd templomot építenek, miután közösen aláírták az abortuszellenes egyezményt. Hívjuk meg az érseket az erkélyre, utasított még doktorminiszterelnök úr, és összefoglalta a munkás reggel eredményeit: akkor tehát maszk, ha beleszakadnak, akkor is. A ragyás még megkérdezte, a futballszurkolókkal mi legyen. Azokat hagyjuk, mondta a doktorminiszterelnök, és azon gondolkodott, mi legyen az ebéd: velőspacal a Sziszinél vagy töltött lazac a Gundelnél. Mert megéhezett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum