Biden fia

Szijjártó külügyes lekorruptozta Bident, az Egyesült Államok leendő valószínűsíthető elnökét, mert az meg fasisztázta a főnökét. Az élet szép, a tyúkok tojnak, és a disznó is jól fial. Reményelve feltehetjük, hogy nem a jachtról hőbörgött a futsalos, mert a nyáron volt példa arra, hogy kipcsakokkal haverkodott a lapok szerint, miközben meg a tökeit áztatta, a doktorminiszterelnök pedig több Balaton csatakiáltással iramlott a tengerre. Most, hogy a síeléstől óv idegen országokban, valószínűleg az Olasz Alpokban fog hógolyózni Salvinivel, ha addig azt le nem sittelik, de mindez mellékszál. Voltaképp Szijjártó is az, esetünkben a táncra hívó kályha, hogy ránézzünk, midőn a gerendát vakargatja a szemében Bident korruptozva le.

Pofája az van – nyugtázhatjuk a Hair decens úrhölgyének szavaival, akiből akkor fakadt ki ez a felkiáltás, amikor Berger táncra perdült a szalon asztalán, mielőtt elment volna félreértésből és haverságból kifolyólag meghalni messzi dzsungelekbe. És tényleg van pofája Szijjártónak, még csak le sem olvad, miközben visítozik Biden fiáról, hányja a tüzet, és az ember mindeközben azon csodálkozik, hogy még csak el sem röhögi magát, szeme sem rebben. A testi tünetek ilyen látványos hiánya hazugság közben vérbő pszichopata alkatra utal, és ezt látjuk Varga igazságügyisen, Kovács levelezőn meg a többin. Szijjártó még ezen felül hisztis is, olykor dührohamai vannak, toporzékol, egyebek, ilyenkor szokott nagyköveteket berendelni.

De nem vagyunk mi a pszichiátere, hogy kigyógyítsuk a bajból, sem a gyóntató atyái, hogy megmentsük a lelkét. Nem is akarnánk, mellékesen. És mégsem Szijjártó a téma ma, hanem az, hogy ugyan neki is köszönhetően, de mégsem miatta miért fogunk mi mindannyian megdögölni. Elsősorban is azért, mert a magyari ember hülye. Ezen túl szervilis, ostoba és fölöttébb lusta is, nem arra gondolva, hogy ne tudná dúrni a földet napestig, hanem szellemi restség ül rajta, és ebben a masszában jól is érzi magát. Sőt, kioktat és neki áll feljebb. Most is a szájbertérben látom a Szijjártó kontra Biden (meg a fia) affér nyomán a buzgó hozzászólásokat, miszerint jól teszi a tarajos a kioktatást, hogy a nagyhatalmas ország tisztelje ezt a mi picinyünket.

Így dolgozik a kommentelő manusban a nemzeti öntudat, amit tíz év alatt belevertek, és még csak föl sem merül benne, hogy itt arról volna szó, Szijjártó – de akármelyik nerhuszár – szájával mást lekorruptozni maga a paradoxon, vagy olyan ellentmondás, amely kétséget nem tűrően lenne röhejes, ha nem volna mélységesen tragikus. Pedig az. Tyúkszaros udvarunkban így ringat minket az idő. Hogy mit kellene bennünk tisztelni annyira, az sem egészen világos, mert, hogy a keresztényi világot óvtuk a töröktől – mint az közkeletű vélekedés a nertörténelemben – sem egészen igaz, ’48-a szinte minden európai országnak volt, és marad még ’56, mint amire mellet szokás döngetni. Kétséges érdemek egyrészt, másrészt pedig Mária néninek ehhez mi köze.

Illékony és képlékeny dolog ez a tisztelet, főleg, ha tolvajok követelik. És esetünkben nem is az a baj, hogy ezt ők teszik, mert és ugyanis úgy általában a helyén vannak kezelve a klubban. Nem ülnek velük egy asztalhoz, nem teázgatnak együtt, ám a bávatag kommentelő szemében mégis ők azok, akik óvják az ő büszkeségét, és ezt elégedetten nyugtázza a vasvellára támaszkodva. Nem tudja, mire kell büszkének lennie, így hát önmagáért a büszkeségért büszke, ami így együtt maga a zéró vagy a nihil, ám mégis az ilyenek szoktak pofozkodni, mert rosszul néznek rájuk. Országunk tehát elveszett. Az ilyen öntudatos kis magyaroknak ugyanis mindegy lesz, Orbán bukik vagy sem, mert utána várják a következő nemzetvezetőt, aki önbizalmat ad nekik. Mert egyebük sincsen ezen a nagybüdös világon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum