Kampec dolores CIV. – Tétovaságok kora

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!