Tegnap délután fél négykor a szobámba beszökött az ősz. Nem kúszott, és lassan, suttyomban vette birtokba a plafont meg a sarkokat, hanem plattyant, toccsant egyet, s ott volt. Egy méh ődöngött az ablakban a függöny mögé kerülve, s holott nyitva volt neki az út kifelé, de nem akaródzott mennie. A nyárral jött be ugyanis, és visszanézve látta riadtan, hogy odakint ősz lett hirtelen, átlépte a határt, de nem a térben, hanem az időben. Nyarat talált a kis butus idebent, míg odakint ősz lett, úgy vélte, belépett az örök nyár birodalmába, és ennek vélhető és látható isteneként a fejem körül zsongott. Pedig én éppen akkor vettem le azt a karkötőt, amit csak nyarakon hordok, és őszbe kerülve nincs helye már rajtam.
Gyerekes, egyben öregesnek nevezhető szokás, mánia, de pogány rítusnak is mondható talán, ám őszinte, nem mint a méh, aki azt hiszi, azzal, ha nem néz szembe a függöny mögötti valósággal, az nincs is. Pedig nem ő dönt, hanem sokkal hatalmasabb erők, az, hogy épp hol tart a Föld nevű bolygó, amelyen élnünk adatott – a méhnek is, nekem is – merre jár épp kerge száguldásában egy fortyogó csillag körül, ami út minden évben kilencszázhuszonnégy millió kilométeres. Az épp megfelelő sebességgel, mint valami gyorshajtó eszelős, úgy százezer kilométerrel óránként iramlik, ami arra alkalmas-elég, hogy ne rántsa magához a böhöm csillag a sártekét. És ezen az úton van egy pont, amikor egyszer csak ősz lesz idelent hirtelen, mint tegnap is.
Minden a nagy rohanásnak köszönhető, az irgalmatlan száguldásnak, amely ha nagyobb volna, sutty, kiröpülne a végtelen, sötét és jéghideg űrbe lakhelyünk. S ha másképpen dőlne vagy sehogyan, akkor sem volna ősz, és a méh csak nézhetne ki a fejéből velem együtt természetesen. És nem írhatta volna meg Verlaine bácsi sem soha hogy mi jajong és busong a fákon, és nem ontotta volna a bút semmi sem konokon és fájón. Így viszont ontja, ömlik belőle a bú, pedig a nap süt, de másképp, valahogyan derékbe törve, amit elandalodva fátyolosnak lehet nevezni, mert tejföl ül a peremén, mint ahogyan majd pár nap után az utcákat is borítja ködnek hívva azt. De mi lesz akkor a méhvel, mi lesz ővele, kérdi az ember, holott magára gondol csakis.
Hányszor ilyen kilencszázhuszonnégy millió az élet, hogy az időt a térre vetítsük, mennyi rohanás körbe-körbe, visszatérni ugyanoda mindig másképp valahogy, mígnem vége lesz. Hogy nyúlik meg az orra, terül el a talpa és szaggatnak az erei, mocorog és indulni erőtlen a suhanás közben, s míg idejut, a méh donog, várja a választ kintre tekintve, ahol épp akkor indul útjára az első levél olyan lassan inogva, hogy azt gondolná az ember, még megfontolja, s visszaszáll, De csak holt avar lesz, mit felkavar a rossz szél. Brubeck, golden brown, elzengett az őszi, boros ének, megfülledt már hűse a pincének, mert immár ősz és tavasz között vagyunk visszavonhatatlanul. Már őszül is, az ősz is itt felejt még, a dajkahang, hogy nyugodj, hiszen csak este van.
Elkezdtem köhögetni egyszer csak, mint a szelíd öregek, és hozzájuk hasonlóan jóságos módon döntöttem úgy, elhúzom a függönyt teljesen, kitárom mintegy a világot a méhemnek. Ezzel kényszerítem színvallásra, menni akar vagy maradni, engem szeret vagy a szobát, s ha szívből, igazán, akkor kaptáriasítjuk a szobát. Ahol én fekszem, az lesz az ágya, ilyenek, de boltba ő jár, megtölti reggelente kiflivel a kis kosárkáját, mint Maja, én pedig mosok rá, ilyenek. Efféle házassági szerződést kínáltam neki, és néztem, mi lesz. Tárva az ablak, rajta az út szabad kifelé, de, ha azon kilépsz, ide többet be nem teszed a lábad, mondtam neki ujjamat feddőn felemelve. Egy kört tett meg a szobában a maga módján inogva, majd szó nélkül, búcsú nélkül röpült bele egyenesen a napba.
Hálátlan és hűtlen. Maradunk akkor a kedves pókokkal itt, akik soha nem mennek sehová, ágyat szőnek maguknak a sarokban, és együtt sóhajtoznak reggelente velem, ahogy ropogtatom a csontjaimat, és mormolom karkötő nélkül már az ősznek, hogy eresszen. És a pókok röhögtek a sarokban meg a szekrény mögötti birodalmukban, a fal repedéseiben, hogy már megint spleenezik a hülye, néztek a nyolc guvadt szemükkel, sőt, kacsintottak is. Sőt, mondták kórusban, hogy útra kelünk, megyünk az őszbe, mire válaszoltam, ne má’, de igen, mondták, és egyikük fölült az ökörnyálára, hogy utazik, beszállás, jegyeket, bérleteket, ezt kiabálta a pókhangján. De egy lágy szellő visszalendítette a szoba közepére, én pedig bezártam az ablakot. Együtt csináljuk végig tavaszig – mondtam neki –, együtt vagy sehogy.
Vélemény, hozzászólás?