Má’megin’ az ukránok

Nem engedték be Ukrajnába a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárát, Potápi Árpád Jánost. Hősünk egy ungvári iskola miatt utazott volna a Kárpátaljára, hogy ott ünnepeljen, fürödjön a hálában, de az ukránok megtiltották neki, mert az ukránokkal mindig csak a baj van. Most is. Csak képzeljük el, midőn Pótárpi készülődik az ő lelkében, csomagolja az útra a hazait, fényezi a cipőjét, hogy útra kelvén egyesítse a sokat szenvedett nemzet apraját és nagyját, zúgnak a lelkében a rőzse-dalok, szavalja a wassalbertet, élezi a fokosát, erre azt mondják az ukránok: nyet.

Illetve ők azt mondják: ni, de Pótárpinak ez mindegy teljesen, mert ismerjük azt az érzést, amikor a nagyon várt öröm meghiúsul. Bizsereg tőle az ember töke, nekimenne a Dunának, az ajtófélfába vágja a fokost, és meglazítja a nyakkendőjét, miközben kapar a torka, ahogyan fojtogatja őt a sírás. Nem mehetett Pótárpi Kárpátaljára iskolát átadni, amit a nemzetpolitika nyomán és okán építettek ott a magyar adófizetők pénzén, hogy népviseletbe öltözött ukrán asszonyok – akik már tanulnak magyarul a nyugdíj és a szavazások miá’ – énekeljenek neki, miközben ring a hatalmas seggük a szoknya alatt.

Tizenkét milliárdot invesztált kormányunk ilyen célra a határon túlra, ami nem pénz, egy falusi stadion sem jönne ki belőle. Viszont az Igazgyöngy alapítvány oktatási munkájára nem jutott nyolc és félmillió, Iványiéknak sem jutott, mert ők nem határon túli véreink. Ennyit a nemzetpolitikáról. Ocsmányabb dolog kevés létezik a tágas univerzumban, de, ha igen, az egészen biztosan Orbánéktól és Orbánékból fakad, természete ez már az orbánembereknek. Az ilyen kettősségek nem hangzottak el az iskola átadási ceremóniáján Pótárpi szájából, mert nem engedték oda.

Van ez a járvány mintha, és az országok azzal szórakoznak, hogy színekkel jelölik egymást, az alapján döntik el, ki hova mehet vagy nem. Az ukránoknak mi most épp vörösek vagyunk, mint ahogyan ők is nekünk. Ukrajna nem V4 vagy futballista, hogy bebocsátást nyerjen, Pótárpi pedig az ukránok szemében egy nyüves vírushordozó organizmus, ha kormánytag, ha nem. Úgy látszik, arrafelé nincsenek kasztok, mint mifelénk, hogy egy kormánytag úgy véli, azt csinál, amit akar, oda megy és úgy, ahogyan szeretne, mert vannak az egyenlők és az egyenlőbbek.

Pótárpi indult tehát, várta a kormánygépjárművet, hogy elringatózzon. Erre mondják ezek az ukránok, nyet, illetve nem győzöm hangsúlyozni: ni. Mire föl a neristák nekiláttak magyarni. Kuti László, vezető magyar konzul helyettesítette az örömökben Pótárpit, és utalgatott a megjelent publikumnak: „innen pár száz kilométerre úgy döntöttek, hogy az ukrajnai járványügyi helyzetre a legnagyobb veszélyt egy magyar kormányzati delegáció beutazása jelenti. Ezért a delegáció nem érkezett meg Ungvárra”. – Valakik nem szeretnek minket.

Ez sütött Kuti vezető konzul bánatos sóhajtásából, háttérhatalmak, lipsik, bolsik, tuggyukkik. Ebből még külügyes raport is kinéz, futsalos üvöltés, Kovács levél valami vezető lapban, Novák, Balogh sms, vezércikkek, publicisztikák, hörgés a Hír Tv sajtóklubjában, amire hivatkozik az M1, megazisten. „Az ukrajnai járványügyi helyzetre a legnagyobb veszélyt egy magyar kormányzati delegáció beutazása jelenti.” – Remélem érezzük ebben az übermensch öntudatot, elsősorban arra alapozva, hogy mi már miatyánkkal is tudunk gyógyítani mindenféle kórságot.

Pedig nem történt egyéb, mint az: Pótárpival és feltehetően népesnek szánt sleppjével egyszer csak szembe jött a jog, törvény vagy rendelet, amelyekre NER-en belül rendszerint magasról tesznek, mert ezek fölött állónak képzelik magukat. Ukrajnában meg azt mondják nekik, nyet, illetve ni, amit most már az eszünkbe véstünk egy életre. Hallatlan, hogy ilyen előfordulhat, csodálkozik Pótárpi. Hallatlan, hogy csodálkozik rajta, vélem én, és ebből a dichotómiából bontakozik ki lényeink kettőssége. Hogy ő keresztény, magyar organizmus, én pedig balliberális seregek vagyok.

Soha nem fogjuk megérteni egymást. Antagonisztikus kulturális, filozófiai, esztétikai, morális különbségek vannak közöttünk, amit nem kezdek el részletezni, mert Pótárpi és tettestársai föl nem fognák. Két fogalmat ismer az ilyen: keresztény és magyar. Ezekkel mondandója kimerül, elfogy mintegy, és éppen ezért államtitkár. Viszont a kerítésen kívül mindig meglepetések várják őket emiatt, nem várt akadályok mint jog és erkölcs, s ha ezeket be kell tartani, igazodni hozzájuk, abból annyit szűrnek le, hogy bántják a magyart. Vigasztaljon minket az a tudat, hogy egy pokol lehet az életük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum