Álmaikban Ausztria

Matolcsy György műgyűjtő, az MNB elnöke, forintgyilkos, valamint látnok. Most azt látnokolta, hogy iramodjunk megint Ausztria után gazdaságilag. S noha 2016-ban ezt a Kánaánt huszonöt év alatt elérhetőnek tartotta, 2018-ban 2050-re tette, tegnap pedig már csak annyit jegyzett meg, hogy 2030-ig aligha sikerülhet. A képletben Ausztria az állandó, mondhatni örök, hiszen már Kádár apánk alatt is mindig a sógorok voltak, akiket hiphop lehagyunk életnívóban. Aztán úgy kerültek egyre távolabb, hogy meg sem mozdultak, következésképp nekünk kellett visszafelé haladnunk, és most itt vagyunk.

Pedig voltak ötéves tervek, voltunk Pannon Puma is, mostanában simán csak dübörög a gazdaság. Már nem is tudom, ellendültünk, kilőttünk, megerősödtünk, vagy a rosseb se tudja még milyen jelszavas éveink voltak, a fél világ példát és mintát vehetett volna rólunk, ámde nem vett, így nem ők húzták a rövidebbet, hanem mi. Mert Matolcsy tegnap delirálásából nem is ez az örökös versenyfutás az érdekes, hanem az a megállapítása, miszerint: „Legfontosabb, hogy még nem rendelkezünk világos jövőképpel”. Hát nem tetszenek már élet-halál urai lenni több mint tíz éve, csessze meg?

Debizony. És még jövőkép sincs? Akkor mire vonatkozott a program, miszerint folytatjuk? Elmesélem azt a sivatagot, amit hevenyészve össze lehet hozni a tíz év ámokfutásáról. Tíz éve megy az, hogy a gazdasági növekedésünk a párját ritkítja, még most is lehet szórni a pénzt 2022-ig, utána viszont félő, hogy soha az életben nem érjük utol azt az Ausztriát, akit sok kormányzati összehasonlítás szerint mindjárt, sőt, bizonyos dolgokban el is hagytuk. Mindemellett nem árt megjegyezni de alaposan, mert manapság ez a divatos szlogen, hogy a nyugat hanyatlik, a következő éveket tehát innen, a Kárpát-medencéből vezényeljük.

Mert ezt pedig Matolcsy főnöke mondta épp ekkor Szlovéniában, úgyhogy nem ártana összehangolni a hablatyokat. Mert ugyanis Orbán úgy véli a munka alapú társadalmával móresre tanítani a döglődő, céljavesztett és ráadásul istentelen nyugatot, hogy nyugdíjasokra, végzettség nélküli tömegekre és ukrán vendégmunkásokra alapoz, az összeszerelő bérrabszolga jövőre. Nem fog menni. Eddig tán ment volna, ha nem a lopással foglalatoskodott volna kormányzatunk, nem a versenyképtelen oligarchák zsebét tömte volna az Unió pénzével, akik ennek híján azonmód állnának és állnak fejre. Nincs magyar gazdaság, az Unió pénzének értelmetlen szórása van.

Továbbá nézzünk körül néhány területen, mit mutat nekünk a látszat és a valóság. Öt hónapig azt hallottuk, hogy egész Európánál jobban kezeljük a járványt, aztán két nap alatt Európa legszigorúbb szabályait kell bevezetni, mert akkora nagy a baj. Az életszínvonal töretlenül emelkedik tíz éve, de Soros, Gyurcsány és Brüsszel miatt egyidejűleg csökken is sajnálatos módon. Lassan annak is örülhetünk, ha világháborúnyi emberveszteségünk (ők a kimenekült és kint gyökeret eresztett emigránsaink) után nem fogunk pár évtized alatt összeomlani. A magyarok egyre önállóbbak és önellátóbbak, és egyre többen dolgoznak is, ezért egyre nagyobb a közmunka program.

Mindezek fényében arra volna kíváncsi az ember, mit tartalmazna az a jövőkép, ami lenne, de még az sincs. Iderakok azért egy összefoglaló értékű idézetet a tudósításból: “Matolcsy György hiányolta a világos jövőkép mellett annak megvalósítási stratégiáját is, amire megoldás lehet szerinte a teljes versenyképességi fordulat, és javasolta, hogy a stratégia célja az évente egy hely javítása legyen az MNB Versenyképességi rangsor magyar helyezésén.” – Summarum: még csak elvben se tudják mi van, az árral sodródást leszámítva. Folytatjuk, lopunk. Ha volt a magyarság kipusztulására nézvést tragikus hír tegnap, akkor ez volt az. Egyébként szép napot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Álmaikban Ausztria
  1. Yeti szerint:

    Nagyobb baj az, hogy aki iramodna melózni, már megint a 30 kilométeres vírussal szívta meg 🙁
    A legtöbb kis határátkelőt eltorlaszolták betontömbökkel, az a 10 amelyiken lehet közlekedni máris túllépi az előírt távolságot.
    Tehát vírusmentesen éhen dögölhet az ingázó és családja.
    Következésképpen az összes itteni nagyfejűnek az annyapicsája.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!