Elmenések

Azt írta az újság, hogy az Indextől ilyen technikás emberek is eljönnek. Hatan a nyolcból, akik azt tudják a dolgozójukkal, hogy működjön a cucc, meg legyen valamilyen pofája neki. Szóval, hogy legyen technikailag írni oda, ahová nem akarnak már írni a népek. Most az van tehát, amikor a kockás füzet is elvész, a ceruza is, meg a kéz, amely használná ezeket, ez tehát Marquez második halála a halálban, azaz, a feledés. Állnak halomban az életrajzok az íróasztalon, türemkednek ki a szándékok azokból, hogy mondjad édes gazdám, mit is írjak. S ha van ilyen, nincs hová, ha van hová, nincs mivel, ha van mivel, nincs mit, ha van mit, nincs kivel, egyik hiány szüli a másikat, az elmenésekből hiátusok lesznek, vanból nincsek keletkeznek.

Belaruszban a híradósok mondanak fel, hogy nem adják az arcukat, hangjukat, tekintetüket, tehát az életüket. Nem vesznek részt többé a színjátékban, mondja más, ha van, aki mondja. Olyan ez a játék, mint a töklámpás, amikor nem az anyag, hanem annak hiánya hordozza a tartalmat. A nem lenni ott, nem szólni hozzá, hátat fordítani, észre sem venni, Gandhi az ágyékkötőjében, Vidnyánszky üres nézőtere, lemondott KESMA lapok, kikapcsolt rádió és üres terek, a taps hiánya, és a leállított gyár. Azon megy a morfondír tehát, hogy elég-e a tagadás, hogy észbe kapnak-e, ha a cirkuszt csak maguknak csinálják, illetve, hogy a nem tevés tud-e aktív lenni. Mindjárt becsöngetnek az iskolákban, és ezer tanár is hiányzik.

Közel áll hozzá, hogy leálljon a rendszer, pedig csak az van, hogy nem akar senki már tanár lenni. Hogy ezeknek, vagy csak így nem, ennyiért és ekképp, az mindegy, és nem is tudható. Recseg az építmény. Iskolaőrnek sem jelentkeztek elegen, vélhetőleg az Indexnél tornyosuló önéletrajzok is hazugság, a rendszer túlnőtte önmagát, fogyóban a szervilizmus és a lojalitás. A vezérhülyék még tartják magukat, sőt, hangosabbak, mint valaha, de közel a nap, amikor magukra maradnak. A kerítés már nem látványosság, a krumpli is unalmas eledel, elfogytak a dakota közmondások, el a kipcsak bölcsesség. Ami van, s ami jöhet helyette, a téboly még mélyebb bugyrai, amiben nem részt venni maga az élet.

S képzeljük el a hadvezért a lován, midőn ordít, előre, de senki nem megy sehová. Olyan létbéli állapot ez, midőn Peny a lépcsőházban kerek szemekkel hallgatta Sheldon hülyeségeit, nyitotta a száját, hogy feleljen, de eközben rádöbbent ennek értelmetlenségére, majd úgy tátott szájjal fordult sarkon és iramlott le a lépcsőn, hagyva magára a bohócot. Vagy emlékezzünk Arany Janira, az úri lócsiszárra, hogy letörölte, félreállt és nem pörölt, tehát, hogy milyen hatalma van a csendnek. Sokkal nagyobb, mint a hangzavarnak. Ezek az elmenések, az indexes és a belarusz ezt mutatja nekünk, hogy ez az egyetlen, amivel tenni mit nem tudnak. Ha őszirózsát gyömünk a fegyver csövébe, akkor a katona rádöbben, hogy őt is anya szülte.

És ezen a ponton vagy belelóg az ujjam a csordultig lévő éjjeli edénybe, vagy pedig igazam van. Móricz is mondott valami olyasmit, hogy a hallgatáshoz kell a legnagyobb bölcsesség, Ady is csak fütyörészett egy idő után már, és Sziddhartha is önmagában találta meg a szenvedés megszüntetésének lehetőségét. Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra. S ha most arra jutnának, hogy mit álmodozik itt ez a szerencsétlen, akkor azt is hihetnék, hogy igazuk van, holott én nem vagyok ebben annyira biztos. Ha nincs kapu, ahová gólt lőjünk, értelmét veszti a futball, ha nincs ember, akit manipulálhatna, Cipolla léte értelmetlen. Hátat fordítani sokszor hasznosabb, mint ordítani, a nem tevés megakasztja a tevést. Ha nincs munkás, nem működnek a gyárak. Ez a mai lecke.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum