Winkler mi vagyunk

A valaha szebb napokat látott Winkler Róbert – úgy is mint indexes – videót készített arról, hogy ezentúl csicska lesz. Szó szerint: „További kérdés, hogy nem kellett volna-e nekünk is felmondanunk. De, szerintem fel kellett volna mondani. De én is inkább a csicskasorsot választottam.” – Azóta tipródok itt, hogy kezdjek-e valamit ezzel a vallomással, hogy ez derék dolog-e vagy aljamunka. Egyáltalán, meg kellene határozni az egyén és a hatalom viszonyát, újságírói attitűdöket a NER-ben, az ellenállások és behódolások rendszerét, a forradalmár-kollaboráns, haszonélvező-partvonalra tett, meggyőződéses-számító ellentétpárokat, és eljutottunk ide, a tűrt tiltott, támogatott eszmékig és alakokig.

Nem jó dolog, hogy ez van, de ez van. Winkler vallomása bár ugyan szükségszerűtlen magyarázkodás, de katalizátor legalább, vagy lakmusz, segít tisztábban látni. Eddig a pontig fiatal volt, szellemes és laza, innentől öreg lett, megkeseredett, és még rá sem rakták a bilincset, de már csörgeti. Mindezt azért teszi, mert továbbra is élni akar, sőt, jól élni. Hogy kiáll a porondra, széthúzza az ingét színpadiasan, de csak annyit tesz, hogy bejelenti, ezentúl Geréb lesz, mit sem ér. Hogy J. A.-t hívjuk segítségül: „A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed…” – De milyen érdekes, hogy ez a „Tudod, hogy nincs bocsánat”-ból van, pedig nem is akarok én ítélkezni, hanem csak megérteni szeretnék.

Amit most Winkler elszenved, azt sok száz újságíró elszenvedte már, az Index sorsát is átélte már ugyanennyi lap. Olyan is rengeteg volt az országban, mint az Index tiszteletre méltó nyolcvanja, akiknek volt erejük, merszük és tartásuk nemet mondani. Írástudók százai vagy ezrei keverik a maltert, hordják a pizzát, vagy vannak épp munka nélkül, s innen nézve az, hogy Winkler bejelenti, ő a húsos fazekat választja, más fénytörést kap. Hogy lelkiismeret-furdalással mártogatja a kakaóba a kalácsot, vagy pityeregve járul a pénztárhoz, innen nézve teljesen érdektelen. Megtörtént a coming out, bevallatott, hogy szaralak nem vagyok, csak gyenge. Ha mindez azért adatott elő, hogy utána tükörbe tudjon nézni, fölösleges volt.

Nem állt át, csak megbékélt, ez az ő nagy kiegyezése. A hatalom legitimizálása, a belesimulás, a pőre túlélés, s ha ugyan nem – sőt egyáltalán nem – emiatt, de látjuk, ahogyan szépen lassan épül az orbánizmus, hogy itt maradjon, amíg maradni bír. Winkler a hányingerrel tanító, de tanító tanár, Winkler az otthon kiköpő hivatalnok, Winkler az undorral felesküdő rendőr, és ő a meghunyászkodó közmunkás. Winkler mi vagyunk, az élni akaró csinovnyikok, ledarálva, megtörve és megalázva, de élni mégis. Az a kevés – mint a fölálló nyolcvan indexes – a hős, akikről csillogó szemmel mesél a csinovnyik, de egy porszemet odébb nem tenne, hogy megmentse őket, s velük együtt önmagát is.

Szomorú történet ez, de nem most kezdődött. Ezek itt csak a látványos hullámai, és még csak nem is az utolsók. A forradalmárok magukra maradnak mindig. A fekete ruhás nővér, a zöld dossziés ember, Ángyán, és majd hamarosan Hadházy is. Csicska vagyok, mondják a többiek lesütött szemmel, és merítenek egyet a kondérból. Egy egész társadalmat megvetni emiatt nem lehet, Winklert külön sem, ő csak arra bizonyság, hogy gyenge, és az az aura, ami körülötte lengett, illékony buborék volt, amit az első szellő elfújt. Kár érte, lehetett volna jó újságíró is, mégsem az lett. Kár értünk, lehettünk volna normális ország is, de eljátszottuk az esélyt. Voltaképp ennyi az egész, de ennél keserűbb – pedig volt néhány – írás még nem jött elő belőlem. Befelé sírok, ha van ilyen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum