Idegenek az éjszakában

Sírdogált és hüppögött a felcsúti láblabda csapat edzője, hogy többnyire a hangulat miatt kapnak ki a Makovecz falak között. Ebben az idényben, amikor pedig harmadikok lettek a zenbéetybe, ötször. Nem úgy kell érteni, hogy a játékosokat megüli a spleen meccs közben, vagy hogy az élet értelmét keresve ténferegnek a pályán, és elsüllyednek a metafizikában, hanem, hogy üres az aréna. A labda ilyenben bánatosan puffan, visszhangzanak az edzői utasítások, hogy törd el a lábát, harapd le a fülét, esetleg rúgj már bele egy egyeneset cseszd meg.

Kong a stadion, és ilyenben meccselni nem érdemes. Vannak olyan elvetemült láblabdások és egyéb artisták, akik ki is jelentették, hogy a járvány miatt üres stadionokban ők föl nem lépnek, mert a játék a nézők miatt van, nélkülük semmi értelme a cirkusznak. Érthető ez, viszont Felcsúton – mindenütt az országban, de ott különösen – nem a járvány miatt nem járnak a nézők a meccsre, hanem más okból. Egyre kevesebb az olyan ember, aki a létezés értelmét és legfelsőbb rendű formáját a futballban találja meg. Egy viszont ezek közül a mi kedves vezetőnk.

Aki akkor is ott tömi magába a lelátón a szotyolát, amikor minden más organizmus messzire menekül. Azt is keseregte még a Felcsút edzője, hogy beszélt a klub vezetőivel, és ők sem értik miként lehet, hogy a kétezres falu nem tölti meg a közel négyezres stadiont, holott egy óvodás is látja az ebben feszülő ellentmondást. Kétezres falunak libalegelő dukál, ahol a krétával fölfestett csíkok mellett a falu apraja és nagyja tud szurkolni a hentesnek, a traktoristának vagy a plébánosnak, a csillogó stadionban fellépő zsoldosnak viszont nem. Sőt, nincs is annyian, hogy megtöltse a stadiont.

Még, ha az utolsó csecsszopó és járókeretes aggastyán is elmegy, akkor sem. De el sem megy. Nem kisvasutazik, nem wellnessezik, ahogyan feltehetőleg a kétfarkúak szerint itt építendő rakétakilövő állomásnak sem örül majd. Mindezekből kitetszik – holott a siránkozó edző szerint világszínvonalú a klub – mégiscsak idegen test a stadion és csatolmányai a faluban, amely addig fog élni, míg az álmodója is, tehát már nem túl sokáig. És most mégsem arról mélázunk, hogy minek a stadion, ha majd szétrohad, „miért nő a fű, hogyha majd leszárad”, ugye, hanem ennek idegenségéről.

Mert egy Camus veszett el mibennünk. Igaz, jó mélyen. Valami megülte kies hazánkat, valami trónol a lelkünkön, ami régebben nem volt ott, és most sem lenne ott a helye. Térkövek, stadionok, különös, aljas nyelvű újságok, tömjénszagú körmenetek, elvadult tekintetű pártkatonák. Nem tudjuk, mindez honnan burjánzott elő, a lélek milyen különös, férges odvaiból, de itt van, és fojtogatja a torkunkat, mint valami sírás. Idegenek vannak a hazánkban vagy mi lettünk idegenek ott, amit a képünkbe is vágnak. Nem vagyunk magyarok, illetve nem úgy, ahogyan nekik tetszene, turulszarosan.

Ez az idegenség-érzés, ez a NER, amelyik sehogyan sem bír befogadó lenni. Elmesélném a felcsúti láblabdások edzőjének, miért kong a stadionja, ha azt is hiszi, hogy a csapata már világverő csoda: „…Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba…” – Ilyeneket írt J. A. polgártárs kilencven éve, amikor ilyen Felcsút-szerű helyekről énekelt, amikor nem állt bennünk tájidegen stadion, hanem csak pipált a piros rakás falucska és köhögettek benne az öregek. Máma más van.

A Kárpátia nevű nemzeti rockzenekar – ez is, nemzeti meg keresztény rock, én édes Istenem – most dalt ír a Leopárd tankokhoz, amiről beszélni sem érdemes. Annyian fogják hallgatni, ahányan Felcsúton meccsre járnak, de ez lehet a rockzene társadalmiasításának első tünete. Kinek kell ez a vezéren kívül, esetleg a szolgáinak és csinovnyikjainak, kinek kell a stadion, a KESMA, kinek kell ez az egész trágyatrutymó. „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek…” – írta szintén J. A. polgártárs, és mindent elmondott. De most már azt hiszem, én is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Idegenek az éjszakában
  1. Yeti szerint:

    ” tehát már nem túl sokáig.”
    Első olvasatra egészen hihető, csak nekem alighanem ez már annyit tesz örökre.
    Az eddiginek is minden perce túl sokáig tartott.

  2. hj szerint:

    „Nem tudjuk, mindez honnan burjánzott elő…” Kígyótojásból. (I. B. polgártárs)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!