Polszka

Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.

1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.

Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.

És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom.

Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek.

Hogy ki a magyar és mennyire, arra Gyuri bácsi példáját hozom, aki azért jött vissza elsődlegesen mint tudjuk, mert angolul kezdett el álmodni, és ezt nem hagyhatta. Visszajött annak ellenére, hogy nagyjából tudta, mi vár rá. Amikor nekiláttak mozgolódni az új nemzetiek, és az ő ünneplése is kezdett az ellenkezőjére fordulni, kérdeztem tőle, hogy akkor most? Erre azt felelte, ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek. De nem kellett neki, meghalt csendben inkább, és jobb is így, mert nem kell látnia, ahogyan szarrá lesz minden, amiben hitt, és amiben nekünk is hinni kellene.

Ilyenek jöttek elő bennem, ahogyan az öregasszony panaszolkodását hallottam tegnap a gépből elszoruló torokkal, miközben meg azzal kellett volna foglalkoznom, ez a mi köpcös futballistánk mit művel a távoli Brüsszelben, milyen aljasságokat. Olyan messze volt azonban, mint amikor a strandon lehunyja a szemét az ember, és játszik belülről a szempilláján a testén átsuhanó minden részecske, ott vibrálnak pirosan-fehéren, miközben fröcsög a víz és a távolból sikítoznak a gyerekek. Kihűl a leves, kisfiam, hallja az ember a halott anyját, és hagyja, hogy az öregasszony a gépben zokogó lengyellé tegye őt is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Polszka
  1. Szabó József szerint:

    Ebből az írásból az derült ki ma számomra,hogy Sopronban akár láthattad is kosarazni a zseniális Tvordy,Orbay,Balsai, Zárai,Balogh féle csapatot.

  2. miki1950 szerint:

    Ez volt a történet pesszimista olvasata.
    De létezik optimista is, amennyiben most először nemcsak ejnye -bejnyéznek a nyugat felelős vezetői, hanem keményen odacsapnak ahova már régen kellett volna.
    Örömömre szolgált látni a
    Euronews híradójában amint orbán hatalmas elánnal áll ki a jogállamiság védelmében, miközben embert nem láttam úgy szenvedni mint
    őt.
    Reménykedem, reménykedem.

  3. Yeti szerint:

    Van olyan, amikor már nem álmodik az ember.
    Nem megy már sehová.
    Valójában már az is mindegy a csutkány lebegteti a száját vagy sem.
    Marad a hűlő leves a hallgatással.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!