Mitől is félnél, kedvesem?

– Én félek, doktor úr. – ezt mondta a beteg a rendelőben, és tényleg elég ramaty állapotban volt. Az ilyen halmazállapotú organizmusokra szokta mondani a sparlheltek népe, hogy hálni jár belé a lélek. Betegünkben is ott szundikált, hallatszott a horkolása neki, szüttyögött a beteg és szörcsögött, mint a haldoklók a Varázshegyen Hans Castorp füle hallatára. Amúgy is jelei mutatkoztak az organizmuson az elhatalmasodó entrópiának, a füle lekonyult, ajkai lila színben pompáztak, egyik lába rángatózott, a másik csálén állt, és láztól csillogott a szeme.

– Ne féljen, Jóska bácsi. – búgta neki az orvos – Hallotta köztársasági elnök urunkat, ő is megmondta, szégyenteljesek azok, akik indokolatlanul keltenek félelmet az emberekben. Különösen advent idején. Advent van, tehát különösen ne féljen. Ki mondta magának hogy félnie kellene? Ki volt az a gyalázatos?
– Mariskám. – szörcsögte a beteg.
– Ó, a drága Mariska… – fuvolázta az orvos – Még mindig egyre csak olvas, tájékozódik, sürög-forog, mindent tudni akar?
– Igen, – szüttyögött Jóska bácsi, és hozzá tette – Azt is mondta, hogy el se jöjjek, úgyse gyógyít meg a doktor úr.
– Ne már. – horkant fel az orvos – Volt már olyan, hogy én magát vagy a drága Mariskát nem kúráltam ki valami nyavalyából?
– Nem.
– Na, ugye. – ezt mondta az orvos, amikor az asszisztense halk köhögéssel jelzett neki, magához intette, és a tb kártyára mutogatva suttogott valamit az orvos fülébe, aki hümmögött, meg azt mondta „jé”, sőt, „aha”, meg azt, hogy ”amindenit”. És gondterhelten ingatta a fejét. A beteg ettől kétségbe esett, úgy kérdezte.
– Nagy a baj? Még meg sem vizsgált, elájulok doktor úr. – ez már úgy szakadt ki belőle, mint a lelke egy foszlánya, amelyik elindul a fény felé, mint hülye amerikai filmekben szokásos.
– Hát, elég nagy a baj, Jóska bácsi… – sóhajtotta az orvos.
– Miféle? Érzem, hogy a lábam veszni készül, a szívem össze-vissza ver, csurog rólam a víz és reszketek, levegőt is alig kapok, meg fogok halni?
– Meg, Jóska bácsi, meg…
– Nem tud meggyógyítani, doktor úr?
– Én tudnám, de nem lehet. Magának nincs rendben a társadalombiztosítása, magához sem nyúlhatok, igazság szerint itt se lehetne a rendelőben.
– Hát hol lehetnék?
– Azt én nem tudom.
– De maga mondta, hogy a köztársasági elnök úr mondta, hogy indokolatlanul keltenek félelmet a nem tudom, kik.
– A köztársasági elnök úr hazudott.
– Szabad olyat neki?
– Ebbe most nem mennék bele.
– Mi lesz akkor most velem? – esett teljesen kétségbe Jóska bácsi.
– Meg fog halni. – mondta rezignáltan az orvos.
– Elemészt a láz.
– El.
– Lerohad a lábam.
– Le.
– Megfulladok.
– Meg.
– A szívem fölrobban.
– Föl. – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy fáj ez neki nagyon.

Jóska bácsi öltözött, köhögetett, szörcsögött, néha elájult, de még a halálra ítéltek végső kétségbe esésével próbálkozott.
– Azt is mondta köztársasági elnök úr, hogy advent van.
– Miniszterelnök úr meg boldog karácsonyt kívánt. – ezt felelte az orvos, ahogy az élőhalott levegőért kapkodott előtte, de, mert jó ember volt azért, hogy megkönnyítse ezt az egészet, szavalni kezdett a dülöngélő embernek.

„Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?”

Ez jött ki belőle, az asszisztens zokogott a sarokban, s amikor Jóska bácsi kizuhant a rendelő ajtaján, alig is tudta mondani, hogy kérem a következőt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum