Bevándorlásellenes kabinet

– Lyuly. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs, aki pacalfoltos otthonkában olajozgatta a tankja csövét, és apró malacszemeivel a végtelenbe meredt.
– Lyuly. – mondta megint, és lehetett hallani, ellipszilonnal mondja, hogy kitessék a nyelvi választékossága meg a helyesírási készsége, ugyanakkor az is, csak a népének él.
– Ideje összehívni a bevándorlásellenes kabinetet. – vetette oda a foga között egy szemüveges alaknak, aki a tank tövében homokozgatott, volt neki kis lapátja, kis vödre is. Ha a galambszaros anyagból olykor egy-egy söröskupakot kapart elő, ihletett, idióta vigyor jelent meg a száján, csillogott a szemüvegkerete és valami tuszikat és hutukat emlegetett. Senki nem értette, mit beszél, de nem is ezért tartották és szerették, neki az volt a dolga, hogy még a dagadt, kopasz polgártársnál is hülyébb legyen, és ezt becsülettel teljesítette is.

– Már alagutakat ásnak, százezrével állnak a kerítés tövében. – így kontrázott a harmadik, aki hajdan tábornoki egyenruhában járt, árvizeknél sürgött meg forgott, hogy ennyi homokzsák ide, emennyi meg oda. Ellágyulva emlékezett arra az időre, amikor a kedves, gumicsizmás vezetőnek mondhatta “Mennyi ez még, ami fel fog jönni”. Így állították meg együtt az áradatot, és elképzelte, ahogy most meg ott áll a luknál, a kerítésnél, és megint mondhatta volna, hogy mennyi, ami feljön.
– Tavaszra sok lesz a pocok, a hörcsög viszont kevés. – így a hajdani egyenruhás teljesen váratlanul, mert olvasta valahol, és a lukról ez jutott eszébe. Meg az is, hogy földművelési tanácsokat is adhatna emiatt. Milyen jól mutatna a névjegyén, B. Gy., árvízi hajós, nemzetbiztonsági és földművelési tanácsadó, valamint bérrettegő. Föl lehetne sorolni, mi mindentől retteg, fél és reszket, extra fizetségért visongva szaladgál. Arany szegélye lenne a névjegynek, ábrándozott a hajdani egyenruhás.

Eközben az, akit a hülyesége miatt tartottak, talált a homokban egy Coca-Cola kupakot, és bővített mondatban óbégatott, hogy buzi-huszi-tutu, mert tényleg nem tudta mit beszél, ezért vezette a disznótelepet is az anyukája.
– Összehívom azt a kabinetet. – fejezte be a tépelődést a dagadt, kopasz polgártárs, mert már nagyon szép volt a tank csöve, és kézen fogva a másik kettőt elsétáltak a parlamentbe, ami előtt nyugdíjasok, tanárok meg diákok tüntettek. Csupa esernyő, kockás ing, világító mobil volt a tüntetők keze, mert zavar keletkezett az erőben és az időben is, már a téridő kontinuum is megzavarodott, a tér görbülete itt-ott kiegyenesedett, s emiatt néhány tüntető lebegett, mint a luftballon.

Így érkeztek meg a kabinetbe, ahol már várták őket, az egyik sarokban a függöny takarásából a kedves vezető kukucskált, de nem bírt magával, és néha kikiáltott a vörös bársony mögül, hogy boldog karácsonyt, és kórusban felelte rá a kabinet, hogy nőügyek. Ettől viszont megriadt, mint valami őzike, visszabújt, csak abból lehetett tudni, hogy ott van, mert a függöny tövében egyre nagyobb lett a szotyolahéj halom.

– Mielőtt munkához látnánk – kezdte mondandóját a dagadt kopasz polgártárs, és a pacalfoltos otthonkája szélét gyűrögette -, énekeljük el közösen a Nélküled című himnuszunkat. Álljatok fel! – kérte az egybegyűlteket.
– Én nem tudok. – hallatszott a sarokból egy kerekesszékes hangja – A Gyurcsány ellövette a lábamat, a lovak letaposták a herémet és a fülem is lekonyul. – így szabadkozott, de nem kegyelmeztek neki. Kihajították az ablakon, hogy csak úgy nyekkent, majdnem agyoncsapott egy kockás inges, esernyős nyugdíjast. A világító mobilját ki is sodorta a kezéből.
– Így jár minden áruló, aki nem áll fel a Nélküled hallatán. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs – Ha nincs lába, akkor is álljon, mint a cövek, ha szája nincs is, énekelje, az úristenit neki.

Énekeltek, talpaik egymásra léptek, s mielőtt még az érdemi munkához fogtak volna, egy polgártársnő, akinek malomkeréknyi sárga fülbevalója volt, engedélyt kért, hogy elmondjon egy verset a szülésről, családról és szaros pelenkáról. Szép volt nagyon, csupán az ütemes bekiabálások zavarták az előadót. CSOK, CSOK, CSOK, ezt ordibálták, mert ezt váltotta ki belőlük a nő látványa, lábukkal dobogtak, kezükkel tapsoltak. Szép volt, tényleg, olyannyira, hogy a kedves vezető ott szipogott a függöny mögött, a taknya csorgott a szotyolahéjra.

Aztán elkezdődött az érdemi munka.

– Javaslom – mondta a dagadt, kopasz polgártárs az otthonkájában, mint a kabinet elnöke -, hogy vegyünk még tankokat.
– Helyes, helyes. – hallatszott, de mindenünnen jöttek még ötletek, csak úgy sorjáztak – Repülőket. Ágyúkat. Anyahajót. És a tengeralattjárót se feledjük. Meg űrhajót, űrhajót azt feltétlen. – így sorban, amikor a sarokból egy éles fejhang hallatszott.
– Dobokat. Sok dobot és fagyasztott zöldborsót. – elképedt mindenki.
– Minek? – kérdezte a dagadt otthonkás.
– Olvastuk ugye, az Egri csillagokat? – kérdezte a fejhang, amire bizonytalan hümmögés volt a válasz, meg földre szegezett tekintetek. De ez a fejhangot nem zavarta.
– Emlékszünk ugye, hogy a hős védők hogyan figyelték, hogy ás-e a török a fal alatt? – ezt fejhangozta.
– Óvatosan azzal a törökkel, polgártárs. – ijedt meg a dagadt kopasz, de jóváhagyólag intett. – Folytasd.
– A hős egri védők dobokat tettek a fal tövébe, arra a borsót, s amikor az rezgett, tudták, hogy ás a törö…, szóval ásnak. Lehetne ezt a kerítésnél is. – fejezte be.
– Heuréka. – ordított a dagadt kopasz – Polgártársak, iramodjunk a dobboltba.

És iramodtak, eltaposták a tüntetőket, csak az a néhány menekült meg, aki lufiként lebegett. Csupán a malomkeréknyi sárga fülbevalós maradt a teremben, meg a kedves vezető, aki még most sem mert előjönni.
– CSOK. – mondta a nő – Családtámogatás, kismama méhe, szülés, elfolyó magzatvíz. – csalódottan legyintett, és belerúgott a szegény vak komondorba, aki eddig kuncogva figyelt.

Névjegy rezeda

Szombathelyi újságíró.