– Lyuly. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs, aki pacalfoltos otthonkában olajozgatta a tankja csövét, és apró malacszemeivel a végtelenbe meredt.
– Lyuly. – mondta megint, és lehetett hallani, ellipszilonnal mondja, hogy kitessék a nyelvi választékossága meg a helyesírási készsége, ugyanakkor az is, csak a népének él.
– Ideje összehívni a bevándorlásellenes kabinetet. – vetette oda a foga között egy szemüveges alaknak, aki a tank tövében homokozgatott, volt neki kis lapátja, kis vödre is. Ha a galambszaros anyagból olykor egy-egy söröskupakot kapart elő, ihletett, idióta vigyor jelent meg a száján, csillogott a szemüvegkerete és valami tuszikat és hutukat emlegetett. Senki nem értette, mit beszél, de nem is ezért tartották és szerették, neki az volt a dolga, hogy még a dagadt, kopasz polgártársnál is hülyébb legyen, és ezt becsülettel teljesítette is.
– Már alagutakat ásnak, százezrével állnak a kerítés tövében. – így kontrázott a harmadik, aki hajdan tábornoki egyenruhában járt, árvizeknél sürgött meg forgott, hogy ennyi homokzsák ide, emennyi meg oda. Ellágyulva emlékezett arra az időre, amikor a kedves, gumicsizmás vezetőnek mondhatta “Mennyi ez még, ami fel fog jönni”. Így állították meg együtt az áradatot, és elképzelte, ahogy most meg ott áll a luknál, a kerítésnél, és megint mondhatta volna, hogy mennyi, ami feljön.
– Tavaszra sok lesz a pocok, a hörcsög viszont kevés. – így a hajdani egyenruhás teljesen váratlanul, mert olvasta valahol, és a lukról ez jutott eszébe. Meg az is, hogy földművelési tanácsokat is adhatna emiatt. Milyen jól mutatna a névjegyén, B. Gy., árvízi hajós, nemzetbiztonsági és földművelési tanácsadó, valamint bérrettegő. Föl lehetne sorolni, mi mindentől retteg, fél és reszket, extra fizetségért visongva szaladgál. Arany szegélye lenne a névjegynek, ábrándozott a hajdani egyenruhás.
Eközben az, akit a hülyesége miatt tartottak, talált a homokban egy Coca-Cola kupakot, és bővített mondatban óbégatott, hogy buzi-huszi-tutu, mert tényleg nem tudta mit beszél, ezért vezette a disznótelepet is az anyukája.
– Összehívom azt a kabinetet. – fejezte be a tépelődést a dagadt, kopasz polgártárs, mert már nagyon szép volt a tank csöve, és kézen fogva a másik kettőt elsétáltak a parlamentbe, ami előtt nyugdíjasok, tanárok meg diákok tüntettek. Csupa esernyő, kockás ing, világító mobil volt a tüntetők keze, mert zavar keletkezett az erőben és az időben is, már a téridő kontinuum is megzavarodott, a tér görbülete itt-ott kiegyenesedett, s emiatt néhány tüntető lebegett, mint a luftballon.
Így érkeztek meg a kabinetbe, ahol már várták őket, az egyik sarokban a függöny takarásából a kedves vezető kukucskált, de nem bírt magával, és néha kikiáltott a vörös bársony mögül, hogy boldog karácsonyt, és kórusban felelte rá a kabinet, hogy nőügyek. Ettől viszont megriadt, mint valami őzike, visszabújt, csak abból lehetett tudni, hogy ott van, mert a függöny tövében egyre nagyobb lett a szotyolahéj halom.
– Mielőtt munkához látnánk – kezdte mondandóját a dagadt kopasz polgártárs, és a pacalfoltos otthonkája szélét gyűrögette -, énekeljük el közösen a Nélküled című himnuszunkat. Álljatok fel! – kérte az egybegyűlteket.
– Én nem tudok. – hallatszott a sarokból egy kerekesszékes hangja – A Gyurcsány ellövette a lábamat, a lovak letaposták a herémet és a fülem is lekonyul. – így szabadkozott, de nem kegyelmeztek neki. Kihajították az ablakon, hogy csak úgy nyekkent, majdnem agyoncsapott egy kockás inges, esernyős nyugdíjast. A világító mobilját ki is sodorta a kezéből.
– Így jár minden áruló, aki nem áll fel a Nélküled hallatán. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs – Ha nincs lába, akkor is álljon, mint a cövek, ha szája nincs is, énekelje, az úristenit neki.
Énekeltek, talpaik egymásra léptek, s mielőtt még az érdemi munkához fogtak volna, egy polgártársnő, akinek malomkeréknyi sárga fülbevalója volt, engedélyt kért, hogy elmondjon egy verset a szülésről, családról és szaros pelenkáról. Szép volt nagyon, csupán az ütemes bekiabálások zavarták az előadót. CSOK, CSOK, CSOK, ezt ordibálták, mert ezt váltotta ki belőlük a nő látványa, lábukkal dobogtak, kezükkel tapsoltak. Szép volt, tényleg, olyannyira, hogy a kedves vezető ott szipogott a függöny mögött, a taknya csorgott a szotyolahéjra.
Aztán elkezdődött az érdemi munka.
– Javaslom – mondta a dagadt, kopasz polgártárs az otthonkájában, mint a kabinet elnöke -, hogy vegyünk még tankokat.
– Helyes, helyes. – hallatszott, de mindenünnen jöttek még ötletek, csak úgy sorjáztak – Repülőket. Ágyúkat. Anyahajót. És a tengeralattjárót se feledjük. Meg űrhajót, űrhajót azt feltétlen. – így sorban, amikor a sarokból egy éles fejhang hallatszott.
– Dobokat. Sok dobot és fagyasztott zöldborsót. – elképedt mindenki.
– Minek? – kérdezte a dagadt otthonkás.
– Olvastuk ugye, az Egri csillagokat? – kérdezte a fejhang, amire bizonytalan hümmögés volt a válasz, meg földre szegezett tekintetek. De ez a fejhangot nem zavarta.
– Emlékszünk ugye, hogy a hős védők hogyan figyelték, hogy ás-e a török a fal alatt? – ezt fejhangozta.
– Óvatosan azzal a törökkel, polgártárs. – ijedt meg a dagadt kopasz, de jóváhagyólag intett. – Folytasd.
– A hős egri védők dobokat tettek a fal tövébe, arra a borsót, s amikor az rezgett, tudták, hogy ás a törö…, szóval ásnak. Lehetne ezt a kerítésnél is. – fejezte be.
– Heuréka. – ordított a dagadt kopasz – Polgártársak, iramodjunk a dobboltba.
És iramodtak, eltaposták a tüntetőket, csak az a néhány menekült meg, aki lufiként lebegett. Csupán a malomkeréknyi sárga fülbevalós maradt a teremben, meg a kedves vezető, aki még most sem mert előjönni.
– CSOK. – mondta a nő – Családtámogatás, kismama méhe, szülés, elfolyó magzatvíz. – csalódottan legyintett, és belerúgott a szegény vak komondorba, aki eddig kuncogva figyelt.
Nélkülem!
Csak ráadás és messzebbre vezet az az akaratuk, hogy az önkormányzatokhoz,vállalatokhoz, egyéb intézményekhez katonapolitikai komisszárokat rendelnek ki felügyelni az adott helyeket.
Na, ez már tényleg gáz!
Mert egy kérdés van csupán.
MI CÉLBÓL?!