Éljen Eduárd

Előre, Budapestért! – Így buzdította nemzeti fiainkat a Nemzeti Sport, amivel a kézben nemzetünk vezetője az erkélyről a nemzeti Puskás Arénába csűrte a labdát a nemzeti videóban, Nélküled meg székelyhimnusz. Valamint falvédő a sparhelt fölött. Az volt, hogy a távoli cardiffi vidéken győzni kellett volna nemzeti fiainknak, hogy a láblabdás Európa-bajnokságon játszhassanak a kétszáz milliárdos nemzeti Puskás Arénában. Momentán úgy tűnik, nem fognak. Véget érni látszik az éjszaka megint, ami akkor kezdődött el, amikor legutóbb a pótselejtezőn legyőztük a halszagú norvégokat. Akkor mondta a nagyvilágnak nemzetünk vezetője, hogy na, ugye.

Ezzel igazolta, hogy verejtékes munkája eredményes volt, nemhiába vette el a pénzt az emberektől, tette zsebre, a maradékból meg kirakatot csinált a nyomorúságának. Mint kitetszik, nem a futballról írok, csak úgy tűnik. Ha Tihamérről, az egérről mesélek, Béláról, a magányos hősről a falujában, Pityuról az óvodában, vagy csak úgy a sarki boltról, akkor sem róluk szól a történet, hanem rólad, nyájas olvasó. Hogy hol is élsz, arról. Ezek a walesiek, akik Cardiffban laknak, nem is igazi nemzet, ezek csak egy tartomány, ahogyan a költő mondja, egy korona gyémántja, nem ám bokréta az Isten kalapján. Ezek még karikás ustorozni se tudnak.

Nincsen egy nemzeti stadionjuk, ezek nincsenek is. Viszont kikaptak a nemzeti fiaink, tehát Mátészalka gyászba’ van, Gacsaj Pesta meg halott. Jó lenne, ha a mai Nemzeti Sporttal is fotózkodna a kedves vezető, de nem fog. Ahogyan, amikor a kisvasutat bántották, akkor meghosszabbítjuk Bicskéig, most a labdázás kapott pofont, tolunk még pár százmilliárdot bele. De kilátástalan a dolog, a világ ugyanis nem így működik. A magyar futball, mint ahogyan a magyar ország Orbán miatt haldoklik. Ahol nem a teljesítmény számít, hanem a hit és a lojalitás, az az ügy halálra van ítélve. Ezt már sokan elmesélték, én is többször, unalmas ez is.

A maga módján pokol lehet egyébként a kedves vezető élete, mert minden diktátoré az. Ez nem a sajnálat vagy kegyelem hangja, hanem a realitásé. Mégis azért, gondoljunk bele, egy dolgot akart igazán, futballista lenni, de nem sikerült. Aztán a magyar futballt felemelni, ez se megy. Más nem érdekes egyébként, a többi csak körítés. Itt van nekünk egy öregedő organizmus, aki egyre kövérebb, belső információk szerint iszik is, erre utal egyre véreresebb szeme. Képzeljük el, amint álmatlanul forgolódik, izzad és reszket, ami reménytelenséget csak Proust tudott érzékeltetni az ajtó alatt beszűrődő fényekkel, és Tolsztoj az Iljicsben.

De irodalom órát sem tartunk, hanem azt nézegetjük, hol is élünk, és mi lesz ennek a vége. Ahogyan Amy az Agymenőkben frappánsan megmutatta, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál. A kedves vezető is megmurdel, csak ki kell várni. A mai ovisoknak van erre kilátása, hogy megérik a napot, így hát, Pityuval kellene autentikusan elmesélnem, aki hősöm az állandó rossz kölök az ovinaplóban. Vagy a mindig pityergő Kisböske. Látom őket, ahogyan felnőnek, Pityuból jámbor sormunkás lesz, esetleg alkoholista, a Kisböskét meg veri az ura, és akkor is sírdogálni fog.

Így köszönt majd rájuk a szabadság, de minek. Az vesse rám az első követ, aki nem ezt látta a tegnapi meccsben – hopp, meghaltam a kőzáporban -, pedig ez volt benne. Olyan kilátástalanság, ahogyan nemzeti fiaink ott szaladgáltak, de Cardiffban legalább jó a levegő, nem úgy, mint Ózdon mondjuk, vagy akárhol a magyar országban. A walesiek rendszerint megemlékeznek Arany Jánosról, aki hősnek énekelte meg őket. Viszont ezt “Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”, lefordítani nekik nem lehet. Ezt semmilyen más nyelvre nem lehet átültetni.

Ezt már Pityu sem, a Kisböske sem érti. Nekik egymásra lépnek a talpaik, migráncsnézőbe mennek, kisvasutazni, meg ingyen a meccsre, hogy ne legyen tök üres a kétszáz milliárdos stadion. Mindez benne volt a tegnap esti kilátástalan futkorászásban, s aki emiatt most a Dzsudzsák kurvaannyát szidja, ne tegye. Ő csak egy szerencsétlen bohóc az összes többivel együtt, a kedves vezető játékszere. Hogy jól él belőle, az sem egyedi. Mindenki jól él, aki eladja a lelkét, az ördöggel is lehet üzletelni, de az árát mindig meg kell fizetni. Előbb vagy utóbb, így mindenki nyugodjon le: Orbán máma mindenkinél vacakabbul érzi magát. Ziher. Kis öröm ez, de öröm mégis a ködökben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
2 hozzászólás “Éljen Eduárd
  1. Yeti szerint:

    O1G helyett O10 – egy nulla.
    Valahogy nem öröm, ha akár a csutkányék bármelyike vacakul van.
    Öröm ugye az lenne, ha én jól érezhetném magam.
    Itt és most!

  2. Jane Doe szerint:

    Nos, lehet, hogy mindenki jól él, aki eladja a lelkét az ördögnek, de a lényeg: ennek az árát mi fizetjük meg – nem pénzben.
    A kopársziksarjatikkadtszöcskenyáját valóban nem lehet semmilyen más nyelvre átültetni, de talán már nem is érdemes. Nekem ez a nyelv a hazám – és gőzerővel tanulok egy másikat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!