Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)

Az Uzsoki kórházban arra intik a látogatókat az Alaptörvényből kiemelt és kinyomtatott passzussal, hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ennek legalább annyi értelme van, mintha az óvodában a Tízparancsolatból citálnák a kis hugyosoknak azt a tételt, miszerint “Ne paráználkodj!”. Viszont ez a kórházas még aljas is, mint az egész rendszer, legalább anyira. Sőt, ebben a formában még a célközönség sem kellően körülhatárolt.

Ugyanis, ha valaki nem törődik a felmenőjével, le sem szarja magunk közt szólván, be sem megy hozzá a nyüves kórházba, akkor nem olvassa, mert nem látja, ugye. Ha és ellenben valaki törődőn és gondoskodón, mi több, szívének minden aggódásával csügg a papán vagy a mamán a penészes falak között, számára a cetli és annak tartalma indifferens, hacsak nem arra hívja fel a figyelmet, hogy műtse meg a delikvenst, kötözze, ágytálazza, tehát végezze el azt, ami a kórház dolga volna.

Szórakozhatnék itt most, hogy még erre sincs szükség, hiszen, ha Kásler miniszter elvtárs szellemében járunk el, a kedves papát az isteni törvények betartására intjük, magunk pedig élénken imádkozunk, gyakran mossuk a kezünket, s ha ennek ellenére beüt a baj, Isten akaratába belenyugodván konstatáljuk, hogy ő adta, el is vette, mert a hatalma végtelen és szándékai kifürkészhetetlenek. Viszont ez itt kórház és nem kolostor, sőt, nem a középkor, hanem a XXI. század. Bár ez nem egészen biztos.

Ez a mondat az alapizéből “A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”, nem a kórház, hanem az egész ország és társadalom kudarcának bizonyítványa. A Fidesz-kormányzás hosszú éveinek eredménye és lenyomata, amikor az állam alkalmatlanná vált a feladatai elvégzésére, és azt utasításokkal az állampolgáraira testálja büntetési tételeket rendelve mellé, miközben csudálatos plakátokon hirdeti, hogy a magyar reformok működnek. (A széles fejsze mosolyog.)

Hát, így valahogy, mintha tényleg Fekete Pákó mondaná, hogy “Múkoggy!”, s látnánk a csodákat egyből is, röhej és tragédia. Nevetnék, de cserepes a szám, sírnék, de elapadtak a könnyeim. – Ilyeneket irkálnék, ha olyan pátoszos volnék, mint a szent szánkókért aggódók, akiknek ez a legfőbb gondja, míg körülöttük az ország meg szétrohad. Így a magam részéről csak szétnézek, biccentek és nem remélek. Mert, mint mondtam, itt nem erről a kórházról, nem erről a feliratról van szó.

Ez már csak az esszencia, az utolsó felvonás és a végső vallomás arról, hogy ez így nem mehet tovább. Az állam – s vele a Fidesz legfőképp és elsősorban – magára hagyta a társadalmat nyomorúságában. Illetve nem is magára hagyta, hanem a saját céljaira használja, s mindeközben rendeletileg utasítgatja a tagjait. Tartsd el a szüleidet, én nem fogom, kapard el őket ingyen, ezt is szabad. Mindent lehet, sőt, alkalmasint kötelező, csak engem, az államot hagyjál békén, mert nem érted vagyok, hanem ellened.

Ez a felirat ilyen szerelmetes vallomás, ami miatt nem a kórház igazgatóját kell keresztre feszíteni, ő csak egy tehetetlen és bunkó bábu. Azt kell elzavarni és kiherélni, aki az igazgatót, s rajta keresztül a betegeket, s velük együtt a hozzátartozókat hozza kiszolgáltatott helyzetbe. S ha osztunk, szorzunk, vizsgálódunk, akkor Orbán Viktorban találjuk meg azt a férget, amely szétrágja az országot és az életünket. Ő vonatozik a kórház lerohadt falán, csak mindig lemeszelik.

Orbán Viktor volt az is, aki hat évvel ezelőtt megölte az anyámat, aki a kórházban összeszedett szepszisbe halt bele. S lehet, még jól is járt, mert hiába írták volna már akkor a kórtermének falára, hogy köteles vagyok őt eltartani alaptörvényileg, képtelen lettem volna, lévén, hogy a rendszer többediziglen tett tönkre, elvéve nem egy munkahelyemet. Innentől ez személyes ügy is, nekem az ilyenek ne utasítgassanak a kórház falán. S nem azért hozom fel az egészet, hogy panaszkodjak, hanem, hogy okulj, nyájas olvasó.

Járhatsz így te is, és előbb-utóbb fogsz is. Csak ki kell várni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)
  1. Yeti szerint:

    Emlékszem, régen a szockában szüret táján ment a nagy okítás – piásan nem vezetünk, értem?
    Az akkori Séf bácsi már a pokolban, de azóta is részegen drogosan stb vezetnek sokan.

    Attól tartok, minden fajta figyelmeztetés pont ugyanennyit ér.
    Aki képes lenne odafigyelni, az eleve nem csinál baromságokat – aki meg nem, annak meg azért felesleges.

    Magunk kedvéért azonban figyelmeztetünk a környezetünkben, ennyit tehetünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!