Sírásó verseny

Három férfi állt a kiégett mező szélén öltönyben, és az egyik közülük gumicsizmában mégis. Kelemen szaktárs volt az első közülük, a Temetkezési Vállalat igazgatója, aki úgy nézett ki, mint egy aszott, vén, akasztott holló, mellette János, a sírásó. Ő volt a gumicsizmás, mint szakértő, és végül a díszes kompánia színe-virága, bokréta a kalapon, Balázs elvtárs a helyi pártirodáról, mint a zsűri elnöke. Balázs elvtárs kis tévedésben volt a mai feladatról, mert egy ollót szorongatott a kezében, hogy mit kell átvágni, avatni, kereste a nemzeti színű szalagot, de az nem volt sehol.

Kicsit kurvaanyázott, de, amikor lefényképezték, megnyugodott, hogy bekerül az újságba mégis. Úgy pózolt, úgy tartotta az ollót a kezében, mint egy győztes hadvezér, és vigyorgott, hogy kilátszott mind a száznegyvenkét foga is, ahogyan középen állt, és ölelte át a vállát Jánosnak, a sírásónak, akinek viasz-szerű képe, fényes gumicsizmája és zsírfoltoktól fénylő öltönye ezer temetést idézett meg. Kelemen szaktárs pedig, az igazgató és ötletgazda, hogy sírásó versenyt rendezzenek, egy napkeleti bölcs elégedettségével szerepel a képen a szordínós mosolyával örök időkre immár.

Így várták ők hárman a kiégett mező peremén a versenyző csapatokat. A sajtó is izgatott volt. Húsz éves slapaj volt a sajtó, aki azzal a megbízással érkezett ide, hogy riportot írjon a nagy és nemes vetélkedőről, kidomborítva az anyagban a keresztény, magyar temetkezés és sírásás felsőbbrendűségét a mindenféle liberális ásással szemben. De nem tudta, mi az a riport, ezért minden szart lefényképezett. Balázs elvtárs nyugtatgatta, ne izguljon, majd ő diktálja, hogy mit lát, már gyűjtötte a harcias jelzőket, a kedves vezető iránymutatásait az ásó és lapát megfelelő használatáról úgy, hogy a másik kezünkben kard van.

Nagy volt az izgalom tehát, amikor elkezdtek szállingózni a versenyzők, és ennek a háromnak – bár Jánosnak, a sírásónak kevésbé, mert neki minden mindegy volt az apátiájában és a szétivott agyával -, szóval, akkor a másik kettőnek lekonyult a füle és elhervadt a mosolya, amikor érkezett a versenyzők különleges menete, amiben nem volt köszönet. Elsőként egy bazi nagy markológép jelent meg, amely úgy csattogott, zörgött, mint egy rossz csontváz. Mögötte érkezett egy ember keselyűvel a karján és kopaszon, aztán egy csapat óriás a feje fölött egy tutajjal, végül egy lepukkant UAZ, hasábfával rakva csurig.

A hármak néztek csak rökönyödve, hogy mi ez, kik ezek, és ők hol is vannak végül. A slapaj fényképezett veszettül, de Balázs elvtárs leállította a buzgalmát, míg nem tisztázódik a helyzet. Ekkor tűnt fel a rét peremén a felmentő sereg, három öltönyös, gumicsizmás alak, vállukon ásó, lapát, csákány. Cefreszagot árasztottak, és nagy hangon üdvözölték Jánost, messziről ordítoztak neki ezen a szép napon, amikor a madarak csicseregnek, enyhe, langyos a szellő, a föld sem mutatkozik keménynek meg agyagosnak sem, öröm lesz benne és vele a nemes vetélkedés. Spulni madzag is volt náluk, hogy élire és elvágólag készüljön az a gödör.

Mint mondtuk már, Jánosnak, a szakértő szakmabélinek teljesen mindegy volt minden, Kelemen szaktárs és Balázs elvtárs viszont rendet akart a rendetlenségben, és kérdőre vonták a megjelenteket fura készségeikről, a karon ülő állatról, hogy mi a francot akarnak, hogy képzelik a dolgot. A markolós kijelentette, hogy ő tömegsírban utazik, a keselyűs parszi őseit emlegette, hogy hol a hulla, hadd szálljon rá a madár csontig pucolni azt, a nagydarab tutajosok a vizet keresték, hogy rábocsássák az elhunytat a meggyújtott készségen viking módra, sőt, a UAZ-ról már rakták le a fát a turbánosok, hogy Káli istennőnek tetszőn hamvasszanak.

Balázs elvtárs mindezt látva és hallva elordította magát, hogy most ettől látszott ki mind a száznegyvenkét foga is. Üvöltött, mint a vadbarom, hogy takarodjon innen az összes kozmopolita, globalista, liberális hullagyalázó, és csak az maradjon, aki magyar, keresztény módon tud ásni, temetni. Így ment el mind az összes, a keselyűs, a markolós, a vikingek, fölültek az UAZ-ra a turbánosok is, és maradt a három cefreszagú, öltönyös gyászhuszár. Balázs elvtárs felszólította őket, hogy az első díjért azért állítsanak elő valami lukat, de a hármak kijelentették, fejenként ötezer alatt egy göröngyöt arrébb nem raknak.

Balázs elvtárs hörgött, megfenyegette Kelemen kartársat, hogy kirúgatja, János sírásót és a három versenyzőt pedig, hogy közmunkára küldi, de ezek az utóbbiak csak röhögtek rajta, mondván, elsertepertélnek ők szívesen, de akkor Balázs elvtárs kaparja el a halottait maga. Balázs elvtárs tehetetlen volt, vonyított, és kifizetett nekik fejenként ötezret, hogy ássanak egy lukat, legyen mi mellett fotózkodni, és a lapban is megjelenhessen a riport a jó hangulatú versenyről, ahol az első helyezettek mintha lézerrel húzták volna a gödör élit, és közben a talpaik is egymásra léptek. A hármak ásni kezdtek, Balázs elvtárs pedig diktálni kezdett a slapajnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Sírásó verseny
  1. Jane Doe szerint:

    S a sírt, hol nemzet…ja, nem, az egy másik, művelt korszak.
    Ennek a…mainak éppen ezek ássák a sírját. (Ha még egyáltalán jelen idő.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!