– Öblözet – mondja Orbán Viktor.
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.
Emlékszünk erre a bájos jelenetre és párbeszédre még talán, amikor Orbán árvízi hajós volt, Bakondi pedig nem tanácsadó-szakértő-szarkeverő, hanem katasztrófás ember. De nem lógott ki a brancsból, ő így küzdött a víz ellen, hogy ne az legyen az úr. A főnöke pedig, a belügyminiszter sms-ekkel harcolt a hóval másik autóba ültetve a szavazópolgárokat, amiből is kitetszik, tele van a NER olyan organizmusokkal, akiknek a seggükben is fejük van. Az ilyenek adják az erejét, a szellemi nagyságát neki.
Bakondi elvtárs ma már – mint tudhatjuk – a migráncsok elleni harc oszlopa vagy fundamentuma gusztus szerint, ha ő megszólal, rá oda kell figyelni, csak úgy, mint Georg Spöttlére, aki szintén festeni való bohóc, ezért képviselő lesz belőle. Viszont Szele kolléga lestipistopizta, hogy ő akar rajta kajánkodni, marad nekem hát Bakondi, de nem panaszkodom, ő se rossz. Sőt, ha belegondolunk, még nekem könnyebb a dolgom, mert a Spöttle annyira síkhülye, hogy őt érdekessé tenni húzósabb feladat, mint Bakondit, aki már születetten maga a kabaré.
Mint látjuk, gumicsizmás múltja is van, terepi tapasztalata, mostanában azonban a stúdiók langymelegében érzi otthon magát, és fejlődött is a kommunikációja formai része. Odahagyta a „Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?” balladai homályát és sűrűségét, kerek mondatok jönnek ki a száján, most éppen az, hogy a líbiai háború elől menekülők célja, hogy „az európaiakban felébresszék a segíteni akarást”. Tehát nem azért kelnek útra habzó nyálú tengereken, mert bombák potyognak a fejükre, hanem aljas manipulációból, hogy felébresszék.
A segíteni akarás, a segítségnyújtás, ha úgy tetszik, az irgalom általános emberi tulajdonság, legalábbis eddig azt gondoltam. Ha fel kell ébreszteni, már régen rossz, s arra utal, hogy a delikvensnek nem volt gyerekszobája, kiskutyája vagy minimalaca, egyszóval érzéketlen tuskó, mint Faludynál a fegyőr, aki bamba képpel és kéjes vigyorral vágta ketté a szalamandrát. Ezen túl az is megjegyezhető, hogy a segítés, az irgalom minden nagy világvallás sajátja, törvényi előírása is, ha úgy tetszik, erről megfeledkezni tehát bűn, és penitenciát von maga után.
Mi pedig keresztények vagy keresztyének vagyunk mint a rosseb, a seggünkből is böjti szelek fújnak, a kedves vezetőjéből meg pláne, csak rásegít a babgulyással. S most nem a profánság okán csupán a forma miatt jegyzem ezt meg, fölhívva Bakondi elvtárs figyelmét a tutira, miszerint: “Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6.2) Ebből pedig az fakad, hogy akiben az irgalmat manipulációval kell és lehet felébreszteni, az istentelen, mint ez a Bakondi is. A keresztény felebaráti szeretetnek, az egymáson való segítésnek a legelemibb követelményéről van szó ugyanis.
Tehát aligha lehetne gazdagabb tartalommal, és mégis ilyen rövid megfogalmazásban összefoglalni a gyakorlati kereszténységet, mint ahogyan Pál apostol teszi. Ez a keresztény élet alaptörvénye, talán ezért is nevezi Pál Krisztus törvényének. Csak, hogy lássuk, miket hadovál össze Bakondi elvtárs, aki annyira keresztény, mint a bucsui, világítós, műanyag Jézus-kulcstartó. Bár így van ezzel az összes NER-huszár is, Orbántól Semjénig terjedően és bezárólag. Hogy ez nekem nem tetszik, az egyéni szociális probléma, de, hogy tudós plébánosok és ministránsfiúk is elégedettek a tényállással, az mindent elmond erről az istentelen rendszerről.
Vélemény, hozzászólás?