Szervilizmus és más csodák

Amikor én még negyedik gimnazista kis srác voltam, tehát ide s tova rohadt régen, még a holocénben kirándult a mi osztályunk messze valahová. Tájakat néztünk, házakat, dombokat és egymás lankáit. A nagy utazás harmadik napján történt, hogy a mi osztályunk legkanosabb, valamint legnőstényebb néhány tagja egymásnak esett némi martini kíséretében a szoba homályában és mélyében. Csöcsörésztek és smároltak, mert mit csináljon az ember tizennyolc évesen, szügyig tesztoszteronnal meg ösztrogénnel, főleg tavasszal, amikor nyílnak a virágok.

Aztán lebuktak persze annak rendje és módja szerint, osztályfőnök bácsi rájuk nyitotta az ajtót, mert még be sem zárták a hülyéi. Ott hömbölögtek a fölkapcsolt villany fényiben félmeztelenül, félrészegen pislogva, de nem szakadt rájuk a mázsás, szörnyű mennybolt. Osztályfőnök bácsi elkobozta a martinit, furán csillogott az ezüstös szemüvege neki, és nem szólt egy szót sem, mert annál bölcsebb volt azért. Csak hát, haza is kellett jönni, iskolába is kellett menni még csöppet, és várni a folyományokat. Hogy most mi lesz, mi a rosseb is.

A matematika szent dolog volt osztályfőnök bácsi számára, az élete értelme, és gondja is egyben, hogy az olyanokat, mint én, hogyan juttassa túl az érettségi bonyodalmain belőle. Nemes és nehéz feladat volt. De képzelhetjük, azért mennyire szíven ütötte ez a csöcsörészés, ha egy matematika órát használt arra, hogy ezt megbeszéljük, tisztába tegyük. Különben is, voltak a témában bölcsességei, például az, hogy kedves fúk, a nő nem élvezeti cikk. Ez plasztikus kifejezése az anti-macsóságnak, és mennyivel jobb lenne nekünk, ha a fideszesek is osztályfőnök bácsihoz jártak volna. De nem jártak oda.

Szóval, nekiláttunk megbeszélni a fölhorgadásokat, amikor valami történt. De hogy kezdjem, hogy is magyarázzam. Nyitva volt a terem összes ablaka, áradt a napfény és a madárdal, láttuk, hogy az élet szép, akármi lesz is most, amikor osztálytitkárunk sikongva iramodott az ablak felé, hogy kiugrik azon. Placcsant volna nagyot a másodikról, ha le nem fogjuk, de megmentettük a nyüves életét. Ez az osztálytitkárság ez olyan volt, mint a futballban a csapatkapitány, kapocs az edző és a játékosok, osztályfőnök úr és a mezei diákok között, tehát értelme nem volt semmi sem, csak ilyen cafrang. Cifra nyomorúság.

De mondom, az osztálytitkár lány visított, kifordult szemekkel vágtatott az ablak felé, hogy kiveti magát rajta, mert ezt a szégyent ő nem viselheti, pedig nem is őt csöcsörészték a kiránduláson. Úgy kellett ledönteni, leteperni, hogy ne csináljon bajt ez az ökör, akinek jól láthatóan teljesen elment az esze. Évtizedek óta nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy vénségére osztálytitkár asszony Fidesz szavazó lett. Hithű és megingathatatlan, valamint rohadt öntudatos, mert az ilyen betegségek így kezdődnek, és így is érnek véget.

Máma már őszes haja van neki, megbecsült munkája, öntudatos polgár kétségek nélkül, aki a konformitáson túljutva megérkezett a szervilis létforma trutymójába. Mert akkor, és ez mai szemmel látszik csupán, ő meg akart felelni az elvárásoknak, a hatalomnak, aki osztályfőnök bácsi volt. Ilyet nem is kért tőle senki sem, előnye, hátránya nem származott a dologból, csak nem bírta elviselni, hogy valakik valahogyan kilógtak a tábori szürke monotóniájából. Összeomlott a világ, mert páran megszegték az íratlan paragrafusokat, szivárvány lett a szívük, ami hallatlan és kibírhatatlan.

Marquez bácsinál, amikor Aureliano Buendiából botcsinálta ezredes lett tényleges hatalommal, szintén megjelentek az osztálytitkárok. „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” – írja nekünk a Száz év magányban, ezzel egyszersmind bemutatva a NER megingathatatlanságának okát és indokát. Hogy tele van az ország szervilis osztálytitkárokkal, nem gondolkozó végrehajtó emberekkel a pártközponttól a városházákig, iskoláktól az orvosi rendelőkig, akik igyekeztükben a hatalom aljasságát is képesek felülmúlni.

A bávatag tömegek már csak hab a tortán. De, hogy a kirándulás meséjét is bevégezzem, azt hiszik, lett valami a dologból? Á, dehogy. Kaptak egy kis intőt a csöcsörészők, és vígan élték az életüket tovább. Osztálytitkár asszony pedig, aki meg akarta öngyilkolni magát, mert néhány társa nem élire vasalva élte az életét, depressziósan lesett ki a fejéből, míg a bűnösök meg fütyörésztek. Ez erőt adhat nekünk a mostani vészterhes időkben is. Osztályfőnök bácsi pedig a tíz éves érettségi találkozón nagy vigyorogva előhúzta a negyedikben elkobzott félig lévő martinis üveget, mert addig őrizgette. Azt mondta, már megihatjuk. Nem tudom, de szerintem már megcsiccsent, de szép volt nagyon ez úgy is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!