Újságírás: Magyarország nem Amerika

Jó lesz nekünk. Jó lesz nekünk, mert az amerikai külügyminisztérium megtanít minket újságot írni, és ez nem vicc. Ha nem lennék kétségbe esve, akkor jót röhögnék, és nemzeti meg mindenféle szakmai öntudattól fűtve azt mondanám – igaz csak magamban -, hogy az amerikai külügyminisztérium szórakozzon a jó édes anyukájával, és tanítsa meg újságot írni a kelet-texasi bávatag nénikéjét, aki azt hiszi – ha egyáltalán tud róla -, hogy Kanada az ő egyik tagállama, a Föld lapos, és a négerek tejeskávét izzadnak.

A fölhorgadás után azonban nézzük, hol is élünk. A nagyságos amerikai külügyminisztérium Közép- és Kelet-Európai Újságíró Ösztöndíjprogram címmel pályázatot írt ki hétszázezer dollár értékben. Aki elnyeri a kegyeiket, egy vagy két hónapra elmehet a nagy vízen túlra digitális médiát és oknyomozó újságírást tanulni. A szerencsések pedig, akiknek megmondják a tutit a jenkik, hazatérvén kitörölhetik a seggüket a lehengerlő ismereteikkel, majd azzal a lendülettel föl is fordulhatnak. Ennyi a várható haszna a dolognak.

Mindannyian néztünk már nyálas-hülye amerikai filmeket, amelyekben a hős újságíró rácuppan a sztorira, hetekig, hónapokig keres, kutat, utazgat, konspirál, majd előáll a nagy leleplezéssel, hogy ezek szennyezik a bölények szent földjét. A hős újságíró könnyek közt a mennybe megy, a gonosz pediglen elnyeri méltó büntetését. Nos, ilyen tényfeltárás biztosan van, sőt, ilyet mi is tudnánk, ha a nagy egybesült államokban élnénk. Sajnálatos módon azonban – más szemszögből pedig örömökkel – mi itt héderezünk a Kárpátok alatt.

Itt pedig sajátos földrajzi, történelmi, kulturális és diktatórikus viszonyok miatt az amerikai típusú hős újságírás nem üzemel, ilyennek itt esélye sincs, mégpedig több okból sem. Itt hullaszag van és nem a szabadság üde levegője. Itt az újságíró, ha nekilátna hetekig, hónapokig keresni, kutatni, utazgatni, konspirálni, hogy előálljon a nagy leleplezéssel, előbb dögölne éhen, mintsem leírná az utolsó bekezdést. Ilyen típusú újságírást a magyar újság eltartani nem tud, mert nincs pénze hozzá.

Az az újság – ha nagy ritkán akad még ilyen – amelyik hajlamos a nagy leleplezésekre, az életéért küzd, villanyszámlára gyűjt meg villamospénzre, nem konspirációra, mert nincs hirdető, aki eltartsa. A hirdetőket ugyanis megfenyegették. Ha ilyen újságokban szerepelnek, Mészáros Lőrinc fingért-húgyért megveszi őket, vagy meglátogatja a NAV, az ÁNTSZ vagy a TEK, letarolják őket, beszántják és a helyüket sóval hintik meg miheztartás végett. Ez a magyar ugar ugyanis, és nem a Times Square.

A magyar sajtópiac emiatt tényfeltáró újságírókat eltartani nem tud, becsületeseket is egyre kevésbé és alig. Propagandistákat igen, pártmunkásokat is, ők azonban nem tényfeltárnak, hanem tényt ferdítenek és hazudnak. És még ehhez tartozik, illetve ebből fakad, alig akad lap már a legyalult palettán, amelyik, ha születne ilyen nagy leleplezés azt közzé is tenné. És van még két dolog itt, amelyek tán a leglényegesebbek.

Minálunk az a nagybüdös helyzet, hogy tényfeltárni alig is kell, mert leplezetlenül, a képünk előtt megy a mutyi és a lopás, a nagyközönség naponta tucatjával találkozik vele, és ez egyáltalán nem rendíti meg, mondhatni le sem szarja. Vidáman éli tovább a nyamvadt életét, a bűnözőkre szavaz, sőt, rajong értük. És ami a legfontosabb, ha történik leleplezés – és naponta igen -, annak következménye nincsen. A politikus és az őt korrumpáló gazdasági szereplő nem megy börtönbe, hanem belevigyorog a társadalom arcába.

Mondhatnám azt is, hogy minálunk tényfeltárni fölösleges időtöltés. Nincsenek következmények, hiányzik a jogi, kulturális és erkölcsi háttér, mert ez nem bejáratott demokrácia, hanem avítt feudalizmus. Az a kiváltságos állapotunk nekünk, hogy mi értjük amerikai barátaink gondjait, ők azonban egyáltalán nem a miénket. Ha az amerikai külügyminisztérium idejönne, elborzadna, és nem tanulmányi kirándulásra cipelné az itteni sajtómunkást, hanem adna neki egy lapot, ahol dolgozhat.

A második világháború után nagyon klafán működött a Marshall-terv, amely azért jött létre, mert belátták, az európai demokrácia legnagyobb ellensége a szegénység, ez a táptalaja a bimbózó kommunizmusnak. Nyugaton le is törték a veszedelmet, nálunk azonban máig itt maradt. Ami terv két évvel ezelőtt létezett, hogy ugyanígy hétszázezer dollárral a független magyar vidéki médiát támogatnák, az lett volna a magyar újságírás Marshall-terve, ezt viszont felejtették.

Ez a kirándulósdi szart sem ér. Sőt, hogy elővegyem az önérzetemet, nekem a jenki ficsúr csak jelenhet, engemet ne tanítgasson, ne mutogassa, hogy ez itt a számítógép, s ha ezen megírod, hogy Orbán lop, egyből szép lesz a világ. Mint föntebb bemutattam, nem lesz az. Az amerikai külügyminisztérium tehát bebizonyította, vagy halovány fingja sincs arról, mi folyik ebben az országban, vagy, ha igen, egyáltalán nem érdekli. Huszonnyolcadikáig lehet jelentkezni kirándulni hozzájuk. Én maradok, nem megyek innen sehová sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Újságírás: Magyarország nem Amerika
  1. Jane Doe szerint:

    Aha, az oknyomozó, vagy tényfeltáró újságírás lényegéről pl. Ferenczi Krisztina tudna mesélni, ha nem találkozott volna egy létrával …, ja, nem, az egy másik megoldóképlet, ami ugyanarra az eredményre vezet.

  2. Yeti szerint:

    Nem amerikai , hanem moszkvai a legfontosabb szempont!
    Aki tényfeltár, ingyen is megkaphatja az oktatást.
    Aztán jó esetben túléli.
    Aztán bővebben – nem jó eset következik.
    Golunov sem gondolta eddig, részt vehet a saját temetésén.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!