Büfi és lyukas koton

Módfelett és érthetetlenül okos politológusok, szakértők és más jól fésült emberek úgy fogalmaznak eltartott kisujjal, hogy Orbán Viktor Mihálynak ismét sikerült tematizálni a közbeszédet, holott csak egy szélhámos politikai kalandor büfizett nagyot. Valami gusztustalan massza is kijött belőle közben véletlenül, a sárgarépa és félig emésztett szotyoladarabok pedig ott virítanak most a csámpásra taposott cipőjén. Voltaképp ennyi lenne az egész.

Aztán meg mégis hetek óta ez megy: nagy gerjedés, kicsinyke orgazmus és utójáték, ezen csámcsog az ország, mintha lenne a legkisebb jelentősége is a szavainak a habverésen kívül. Konok kolléga frappánsan intézte el ezt az egész cirkuszt, amikor lyukas kotonként határozta meg miniszterügynök elvtárs delirálását, a maga részéről le is zárva a mókát és a kacagást. S milyen igaza volt, ha utána gondolunk, mi is sprickol az emlegetett készségbe, és mi szivárog belőle a lukon.

Csupáncsak O1G, semmi más. Teljesen érdektelen, mi jön ki ennek az embernek a száján, viszont dedós kis társadalmunk akkor lesz majd nagykorú, ha ennek megfelelően viszonyul hozzá, kiköp és gálánsan tovább halad. Mert mi van most is a kiscserkész pontjaival? Semmi sincs, a hátország épp emelgeti a fejét és vizsgálódik, akkor hogyan is legyen ez, miből is kitetszik, hogy csak annyira megalapozott az ígérgetés, mint amikor azt halljuk, hogy egyetlenünk vagyontalan flótás.

Színjáték az egész, amellyel a panelproli ellesz egy darabig, csócsálgatja a rá váró gyönyöröket, alélásában rájuk rakja az ikszet, az aktus után pediglen lószerszámot kap az ő valagába. Ez nem évértékelő volt és még csak nem is a fényes jövő fölskiccelése, hanem kampányesemény, amely, ha jól sül el, ki fog tartani 2022-ig, mint a rezsis cucc is dübörgött. Majd ráeresztenek a propagandára egy Németh Szilárd kaliberű eszementet, és lüktet is a dolog.

Semmi sem lesz ebből sem, vagy alig is valami. Még két nap sem telt el a kinyilatkoztatás óta, már módosulnak a dolgok, tolódnak ki a határidők, hogy addig monyoljanak vele majd, mígnem a feledés jótékony homálya el nem fedi az egészet. Viszont a kommunikáció az lesz majd, hogy mind az a szépség és jóság, amelyet miniszterügynök elvtárs most itt bedobott csócsálásra, már mind meg is valósult. Nem adok ennek egy hónapot.

A sorosügynökök viszont rátörnek a nemzetre, nagymamákat toszatnak meg migránsokkal, ellenben OVM kegyelme a Kánaán örömeiben részelteti az ő népét. Mindenki hét személyes autóval, furikázik, tömi magába a mannát, a gyermekek pedig kacagva libikókáznak a simogató napfényben, és még a talpaik is egymásra lépnek, ha nem vigyáznak. És ezt az idillt akarják lerombolni a libsibolsik. Ez lesz majd, ilyen bizonyossággal indulok is a lottózóba, hogy ez ennyire megy.

Alélós, boldogságos tudósításokat olvashatunk a lapokban, ilyen képeket mutat majd a közszolgálati a százmilliárdunkból, aki pedig az ellenkezőjét tapasztalja a saját bőrén, azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, mindenki más pedig szügyig lubickol a földi jóban és az örömökben. Természetesen OVM értünk való küzdésének köszönhetően. Aztán azt is látom ebből fakadólag, hogy például majd a kismamákból közellenségek lesznek, a rendszer kegyeltjei a torzult tudatokban.

Mert gondoljuk meg csak, akinek nincs gyereke vagy kevés van, vagy bármi okból érzi úgy, hogy ő kimaradt az osztásból már megint, elkezd ferdén nézegetni a papákra, mamákra, kiskölkekre, mint akiket a rendszer tejben és vajban füröszt, míg ő kitaszított és szerencsétlen. Lehet majd utálni újabb okból egymást. Ilyen folyományai is, illetve csak ilyenek vannak ennek a mostani fékevesztett tobzódásnak, ami tényleg nem más, mint lukas koton. Úgy is kéne kezelni.

Annyi dilemma marad csupán, hogy akkor Orbán Viktor Mihály tényleg ennyire zseniálisan gonosz, vagy csak a környülállások okozzák, mindig úgy tenyerel bele az életünkbe, hogy még véletlenül se legyen jó. Ha így, ha úgy, annyi tartása kellene legyen a népeknek, politológusoknak, újságíróknak, politikusoknak és mindenkinek, aki azért szuszog, hogy a gonoszt eltakarítsa: nem a gumicsontot csócsálja, hanem a tökön rúgás módozatain mereng inkább. És többet én sem gondolok a vasárnap elhangzottakra.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
4 hozzászólás “Büfi és lyukas koton
  1. Yeti szerint:

    Vérmesebb nagyikkal még gond lehet.
    Mi van, ha ragaszkodnak egy kis ungabungához?

  2. Jane Doe szerint:

    “…annyi tartása kellene legyen a népeknek…” – mert mikor volt? Mikor volt az, amikor azt hittük, hogy van?

  3. Kassai Lóránt szerint:

    Véres széklet és zöld folyás. Gennyes hüvelyváladék és gyulladt szeméremajak. Betyárkörte és ótvarod ánusz.
    Saigon rózsája és bonjour cseppek…
    Fozzam?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!