Komoly, kézzel írt (2.)

Tisztelt szerkesztőség!

Először is, köszönöm a könyvet, Semjén úr friss kötetét. Nagy haszonnal forgatom, de nem öncélúan, kapzsi szándékkal, mint valami ajándékot kértem – igaz, Adyt a konspiráció végett, de így is jó -, hanem, hogy utasításokat kapjak benne arra nézvést, milyen szempontok alapján figyeljem meg a lakókat, mire ügyeljek, mennyire legyek alapos. Ilyet a kötetben nem találtam, ezért a tapasztalatomra hagyatkozok, amit még régebben gyűjtöttem a tartótisztem útmutatásai szerint. Mindenre figyelek tehát, még arra is, melyik gyanúsított milyen állagút fingik, titok és szervezkedés előttem nem maradhat felderítetlen.

Viszont ravaszabbak ezek, mint gondoltam volna, a futballról beszélnek mindig meg a nőkről, és mindkettőt szidják. Ez jó vonal lehet, gondoltam, és igyekeztem fölkészülni a témából, mert – őszintén – sem az asszonyi nem, sem a sportok terén otthon nem vagyok, még máma is az anyukámmal laknék, ha élne, a labdától pedig félek. Bizonyára azért, mert gyermekkoromban sokszor fejbe rúgtak, anyukám meg is vizsgáltatott akkor, nem szenvedtem-e tartós károsodást, azt mondák, nem. Elmélyültem mindkét témában, hogy alkalmasint bekapcsolódhassak a beszélgetésbe, amely általában a lépcsőházban folyik, és ez felettébb gyanús.

Egyébként rendszerint három nyugdíjas gyülekezik a lépcsőfordulóban nagy hanggal. K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Szép kis kompánia, hozzám képest így együtt erősek és nagyon okosak is, viszont én meg bátor vagyok, ezért szóba elegyedtem velük, pedig utálnak valami okból. Ez ilyen liberális betegség náluk, nem szívelhetik pártunkat, jótevőnket, az egyházat és engem. Egyik nap, amikor várták, hogy legyen a tévébe’ Videoton meccs, beálltam közéjük, és, ahogyan annak idején oktattak, célzott kérdésekkel próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.

Utalgattam a stadionépítésre, futballista fizetésekre, sőt, nagyon merészen még a nemzeti konzultációra is. Először elhallgattak, aztán azt mondták, menjek a picsába. Ilyen mosdatlan a szájuk, és, miután erre fölhívtam a figyelmüket, s arra intettem mindhármat, hogy megveri őket az Isten, azt is mondták, hogy dugjam föl a feszületet a seggembe. Amikor ezek után vetettem a keresztet, kiröhögtek. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni, ez a Soros-féle világnézet úgy elvadította őket, hogy teljesen szétesett az életük, vécérendjük sincs, pisálnak, amikor rájuk jön, és nem beosztás szerint, káromkodnak meg fütyörésznek, mint az állatok.

Tudtam, hogy esténként kocsmába járnak a sarokra, ezért délután készenlétbe helyeztem a gukkeremet, odahúztam a stokit az ablakhoz és résnyire nyitottam, hogy halljam, mit beszélnek hazatértükben részegen. Esett a hó, hideg volt nagyon, és az orrom majdnem lefagyott, ahogy néztem ki a függöny mögül, de, végül is megérte. Fél kilenc körül láttam közeledni őket fedetlen fejjel, kigombolt kabátban, mint valami csürhe, és a történelemtanár Schmidt Máriát szidta, hogy hülye az a kurva, ezekkel a szavakkal, és, no, gondoltam, most megvagytok, de beindult az egyik autó riasztója, és tovább nem hallottam semmit.

Viszont kihívtam a rendőröket, hogy itt gyülekeznek hárman. Ki is jöttek, de, mire ideértek, ezek már a lépcsőházban voltak megint. Ott folytatták a lázítást, szidták Orbán urat, átkozták a NER-t, s már épp elkezdtem jegyzetelni a terhelő bizonyítékokat, amikor a rendőrök becsöngettek, hogy én hívtam-e őket, mert nem találnak senki gyülekezőket. Mondtam, hogy már eloszoltak, erre a rendőrök leszidtak, hogy ne szórakozzak velük. Viszont hallották ezek hárman az egészet, és, amikor a rendőrök elmentek, jöttek felém, alig is bírtam bereteszelni az ajtót, hogy meg ne verjenek. Kopogtak sokáig és szidták az anyukámat, mocsadék spiclinek nevezve engem.

Aztán elmentek, mert kezdődött a meccs. De hallotta a cirkuszt a szemben lakó Mária néni, kijött a pongyolájában borzas fejjel, hogy mi van itt. Gondoltam, akkor belőle szedek ki valami terhelő dolgot, de, amikor szóba hoztam konzultációnk témáját, a szaporodást, és megkérdeztem, közösült-e már ma a nemzet érdekében, adott egy pofont, és trógernek nevezett. Engem, aki csak hazánkért élek és tevékenykedek. A fentiekből is látszik, nagy itt a baj, teljes a lépcsőház erkölcsi fertője. Mindenkit nem jelenthetek fel, ezért a romlás gócára fókuszálok, szerintem a történelemtanár az. A jövő héten rá figyelek csak, egészen biztos, hogy szolgálhatok valami terhelő adattal róla. Kitartás, jelentkezek hamarosan.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!