Kosz és mocsok

Hadházy Ákost nem engedték fórumozni tegnap a szombathelyi könyvtárban, mert nem tudták kitakarítani azt, koszos volt állítólag. Elromlott tán a porszívó, esetleg Rózsika, a takarító néni, netán a Rendszer. Nagy és kibogozhatatlan titkok ezek. Ilyenkor, amikor hírül veszi az ember a mocskot, habitus, filozófiai és vallási beállítódás, illetve a test pillanatnyi állapota – melyik bütyök lüktet, zúg-e épp a fül – alapján reagál.

Az én életem voltaképp szakmai ártalmakból kifolyólag permanens reakció, ezért most rágyújtok, fölnézek az égre picit, ami a plafon, kortyolok a kávéból – kizárólag cukor nélkül, petróleum-sűrűen a’la Florentino Ariza – és aztán vonyítok föl, mint a lábon lőtt anyafarkas, hogy nagyon fáj, meg ilyenek. Pedig az efféle dolgokat tiszta fejjel kell feldolgozni, bármennyire is mindennaposak és rutinná váltak szinte.

Orbán Viktor Mihály annak idején kijelentette egyrészt azt, hogy ellenzék nélkül is elboldogul, hogy ilyen ballasztra szüksége nincsen neki egyáltalán. Másrészt olyan is elhagyta a pörköltszaftos száját, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Ennek a két kormányzási alapelvnek a folyománya volt, hogy Hadházy kiszorult a sötétbe és a hidegbe, mint valami illegalitásba vonult forradalmár, éppen úgy.

És tényleg, hovatovább, ilyen állapotban leledzik az annyit, s olykor okkal csesztetett ellenzék, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Hogy igazoljam ezt a sejtéses állításomat, tessenek csak belegondolni, mit művelt velük Lezsák két napja, hogy már szóhoz, végül székhez sem jutottak, legyalulta őket a friss Príma díjas irodalmilag és gyalázatosan.

A helyzet egyébként teljesen reménytelen, és még kilátástalan is, mivelhogy tudjuk, Hadházy mért nem léphetett be a könyvtárba. Mindenki tudja, az utolsó csecsszopó csecsemő is, az ilyen takarítós kifogások azonban csak rendkívül kínossá teszik a dolgot, s legfőképp a könyvtár igazgatója számára, aki akkor volt hülye, amikor egy ilyen rendezvényt befogadott. Tudnia kellett volna, hogy megcsörren az a telefon úgyis.

A jószándékú naivitás minősített esete forog fenn, ami csupán arról tanúskodik, hogy vannak még idealista emberek, akik a tisztesség és a szakmai becsület alapján élik az életüket, pedig nem is újszülöttek. Most azonban az igazgató asszony felmenőit szidják sokan, pedig ők is tudják, nem azt kellene, de jobb elverni a port azon, aki kéznél van. Nem véletlenül nem jár emberek közé ez a mi Cézárunk tehát.

Viszont az nem vigasz, hogy ez borítékolható volt, attól a mocsok még mocsok marad, és azt kell egyre inkább kiszűrnünk mindebből, hogy az ország is elvan ellenzék nélkül, hogy az a hétmillió, aki nem szavazott ezekre, az mind nemkívánatos elem a kerítésen belül, és ennek a fele sem tréfa. Mint kitetszik, nem csak a képviselőiket zárják ki a parlamentből, hanem a népek is mehetnek a fagyos utcára, ha nem győzelmi jelentéseket akarnak hallgatni fideszbűnözőktől.

És nem Hadházyról van szó, hanem akárkiről. Gondoljunk csak bele Alföldy és más művészemberek, zenekarok és akárkik eseteibe, akiket úgy űznek el a nyilvánosságtól, mint a leprásokat. És ami rosszabb ennél, a meghátrálás csöndben. Az én elcseszett városomban eddig mindig volt Alföldy rendezés, s még milyenek, ebben az évadban viszont nem lesz. Pletykák és meg nem erősített információk szerint, hogy megelőzzék a bajt. Azért.

Ami persze így a legnagyobb, csupán nem durran, mint ez a Hadházy most. De legalább a könyvtár igazgatója is megtanulta, nem lehet szeleburdi, hogy mindenféle alakokat beenged Wass Albert szentélyébe. Persze magam is ilyen meggondolatlan voltam és naiv, hiába jár a szájam. Az én Józsi szomszédomnak eddig is voltak homofób és rasszista kijelentései, de mondom, hülye ez, nézzük el neki. Ez a hiba meg a baj.

Két napja is beállított szomszédolni. Ahogyan mindig, a YouTube-on meg jó szokásomhoz híven szólt a zene, éneklődött egy fekete ember. Azt mondja ez a Józsi, hogy ez most a fán van, vagy alatta? – És bambán vigyorgott. Mondtam neki, hogy ezt hagyja abba, de nem tette meg. Én is elcsodálkoztam magamon, de ordítva vágtam ki a francba. Másnap jámboran megkérdezte, hogy mért vagyok megsértődve, és ekkor értettem meg, hogy semmit nem fog föl a világból.

És az is világos immár, hogy a könyvtárak – ha járna oda, de nem -, a színházak – ha járna oda, de nem -, neki vannak nyitva csakis. A tévéműsor neki készül, a rádiók neki szólnak, és Mészáros neki írja a lapokat csakis, Orbán neki szónokol, és neki küldik a konzultációs leveleket kizárólag is. Ilyen egyszerű ez és ilyen gyalázatos, viszont nincs mitől félni, csak mindenki hajítsa az ő Józsiját az utcára a megfelelő szinteken. Hogy ezt forradalomnak hívják, arról viszont én nem tehetek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Kosz és mocsok
  1. Yeti szerint:

    Kolera ideje van.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!