A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: „…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum