Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!