A mindenható érintése

Kásler miniszter megsarkantyúzta a lovát, s bár fordítva ült rajta, mégis a fülébe súgta, gyí betyár, majd csillogó páncélzatban beleiramodott a fénybe, amelyben a középkor várta őtet nagy-nagy szeretettel. És nem hátrakötős inges ápoló bácsik szurival, hanem manók, varázslók, ködben imbolygó keresztek meg tüzet okádó sárkányok, de legfőképpen boszorkák bibircsókkal, bazi nagy orral, valamint Jancsi és Juliska.

Ha mindenképp meg kell hülyülnie, megtehetné ezt magának. Ellenben oly korban élünk itt, a Földön, hogy idős mániákusok magas hivatalt kapnak, és ennek ormairól teljes bizonyossággal, valamint a butaság megingathatatlan bátorságával nagy nyilvánosság előtt szórhatnak szét olyan rögeszméket, amelyeket unokáknak kellene suttogni elalvás előtt mese gyanánt, de még akkor is értesíteni kellene a gyermekvédelmiseket.

Ezúttal azt tudtuk meg tőle, hogy Szent István kapcsolatba került a mindenhatóval, valamint alélt közléseket apostoli királyságról, beavató koronáról, szent koronáról meg Szent Korona-tanról. Nagyváradon szórakoztatta a nagyérdeműt ilyesmivel. Ezt is lehet, csak ne nevezze magát miniszternek, hanem inkább autodidakta, de leginkább outsider történésznek, aki beleájult a legendákba, és szakrálisnak mutat egy vértől csöpögő kort.

Kásler miniszter tobzódik a tisztségében, s eddigelé az látszik, hogy a bársonyszékkel felmentést kapott a gyógyítás nyűgei alól, és főállásban űzheti azt, ami eddig a hobbija volt, a dicső múlton való merengést. Ez tisztes időtöltés nyugdíjas napokra, a parkban, a padon el lehet vitatkozni azon, hogy piros pöttyös-e a seggünk, vagy a Szíriuszról jöttünk vajon. Ellenben ez most központi vezérlő eszmévé kezd válni.

Ezeknek ezt jelenti a keresztény-demokrácia. Meg azt, hogy ájtatos csöpögés üli meg az országot, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keríti hatalmába azt, aki a felvilágosodás után párszáz évvel bízni mer a józan észben, a kétszer kettőben, és abban, hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s legfőképpen nem lapos. Ilyen közegben nem csodálkozik az ember, hogy az Észbontókban olyanok hangzanak el, hogy a szegény kölyökdínókat halomra öldösték a gonosz emberek.

Más alvezéreknek másfajta dilijei vannak. Például Semjén a vadászat rabja, ha nem gyilkolhat, elvonási tünetei vannak, így nem csoda, ha a világ összes pénze nem elég neki, ha orgazmikusan lövöldözni vágyik. Mindennek a pénzügyi ganajságával most nem foglalkozok, az majd a tekintetes bíróság dolga lesz, ha elül a vihar. Sokkal inkább ennek az alaknak a keresztényileg beteg lelkével.

Odáig ment a mundér védelmében, mégpedig – és ez bosszantó pöttyet – nagyon öntudatosan, hogy a politikát csak addig akarja csinálni, amíg „normalitását” megőrzi, s ehhez múlhatatlan szüksége van az öldöklésre. Itt most lépjünk túl azon, hogy egyáltalán normális volt-e valaha, de, hogy egy embernek a lelki egyensúlyához szüksége van a vérszagra, az egészen delikát dolog, más kontextusban az ilyet pszichopatának nevezik.

Összeállítás nem létezhet Németh Szilárd nélkül, s nem azért, mert külön pikkelnék rá, hanem, mert kiérdemli, kivívja mintegy a jogot magának, hogy szobrot állítsunk neki. Most épp azért, mert a térség legerősebb hadseregét óhajtja világra segíteni szárazföldi, légi és minden bizonnyal tengeri haderővel (Hun Navy), hogy legyen mitől vérben forogjon a szeme, ha már a velőspacal elfogyott.

Pár napja még Kásler különös látomásai okán magyar Wewelsburgot vizionáltam. Tudják, ez volt Himmler játékszere az ősgermán mítoszokkal, de rá kell jönnöm, ezek nincsenek azon a szinten. A hülyeség még nem állt össze egységes rendszerré és kerek egésszé bennük, egyéni kigőzölgések vannak csupán, amelyektől megrohad a hívek agya. Mindent elmond azonban Orbánról, hogy ilyen alakokkal veszi körbe magát. Végül is, a vakok közt a félszemű a legnagyobb király.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum