Soroshajó, aranycsapat

Az ember van szombat délután. Süt neki a Nap vagy nem, esik is meg nem is, él talán vagy mégsem egészen. Tisztára spleen, de semmiképp sem június. Az öröklét kezdete inkább. Egy dobozban emberek szaladgálnak labda után vég nélkül, aminek más emberek örülnek. Ilyenkor épp jó Pártunk egy perc gyűlölet című attrakciója, amely arról gondoskodik, hogy el ne felejtsük véletlenül se, hol is élünk, a világ mely elbaszott szegletében, amelynek Magyarország a neve.

A keresztbe tett lábú hoppmester a dobozban – az összes úgy áll, mintha készülne behugyozni – új fogalmat vezet be valamelyik böszme fideszes nyomán, s ez a soroshajó. Ezt a Sátán saját kezűleg hajtogatta Magyar Időkből, s ott ring a Föld összes tengerén, de csak azért, hogy a Kossuth téren kössön ki, kiokádva magából a hétfejű migráncsot, amely tüzet fúj, keresztény kultúrát vacsorál, miközben magyar hajadonokat kefél és toszogat, amíg azok visítanak.

A soroshajó képének beégetése folyik a magyar agyba, pár nap múlva flottája lesz neki repülőgép hordozóval meg tengeralattjáróval, és a kocsma hűvösében fröccsöt öklendező, futballt csordában néző magyarember, magyarférfi azzal a biztos tudással tér haza vak komondorához és monoklis asszonyához, hogy veszélyben van az európai léte neki. Bár nem tudja róla, az mijaszar, csak Németh Sz. pacalmester nyomán annyit, hogy zsidó meg görög, és ettől tömjén szaga van és narancsszínű.

És a kocsmában a futballtól aléló magyarember, magyarférfi, míg csettint, hogy bassza meg, ezek tudnak ám labdarúgni, és nem a puskásakadémisták, mert ezt sem a Párt, de még maga O. V. et. sem tudja eltagadni, ilyképp a futball a pőre valóság, de a magyarférfi, a magyarember nem döbben rá, hogy ott a teleképben migráncsok rohangásznak veszettül, hogy ő attól szarik be gyönyörűségében, miközben elfelejt gondolkozni egészen, ahogy a fröccse után nyúl, hogy csináljon ricsajt.

A szpíker is munkatáborba megy majd, ha lesz mersze hazatérni, mert a dán meccsen olyanokkal szórakoztatta a kocsmák kósza népét, hogy a dán hazáját szerető éjfekete Pione Sisto ez Ugandában született szudáni szülőktől, de nem volt kerítése a halszagú dánoknak, amely megállította volna az elvetemülteket, se aknazár a vizeken, így a kölök most itt rohangászik dánul, ámde négerül mégis, és mégsem szakad le az a kurva mennybolt. Sőt, mosolyog.

Ilyen visszásságokal tele van ez a rohadt VB. Az árja germánok között is olyan nevű alakok szaladgálnak, hogy Özil, Gomez, Boateng, Khedira meg Gündogan, sőt, azt hihetné a magyarember, hogy a Rüdiger nevű az már valami bajor paraszt legalább, erre az is fekete. A Führer forogna a sírjában, ha lenne neki olyan, de hát nincs, ami intő példa lehetne kezdő diktátorok számára, de ezek a maiak csesznek a történelemre.

Végigmehetnénk az összes csapaton, a franciáktól például kiegyenesedik a karikás ustor a magyarember magyar kezében. Azok maga a fertő, félhold alakú a szemük, és az is jól kivehető volt, hogy az Osmaune Dembelé névre hallgató egy kalasnyikovval a farzsebében rohangászott, le is kellett cserélni, mert a gyilkoló készség akadályozta őtet a góllövésben. Sőt, polgártársak, a Putyin csapatában is van egy Mario Figueira nevű alak, na, annak se medve volt az apja.

Mi meg nem keveredünk senkivel vezéri utasításra, és ez meg is látszik, ellenben nem könnyű szeretni a fajtánkat, ami meg érthető. Tegnap maga Trumpclown hívta fel a kerítés fontosságára egyetlenünk lankadó figyelmét. Mondta neki – belső forrásunk szerint meg nem erősítve de ziher -, hogy Vityus, ürgén, gáton rajta legyen a szemed! Rajta is van, így a beltenyészet ilyen Semjéneket eredményez, akiknek már szenteltvíz tisztaságú a vérük és velőspacal van az agyuk helyén.

Ebből fakadóan, mint az tegnap szintén kiderült, a futball nevű népi játékból is csak a megszépítő messzeség maradt, mert most meg azt találták ki, hogy legyen az Aranycsapat emléknapja november 25., így emlékezzünk azokra, akik a nemzeti összetartozás szempontjából maradandót alkottak, és akik a magyarság ismertségét a világban erősíthették. A piros pöttyös seggemmel nekem momentán nincs is kérdésem, mert megakadt a torkomon a magyarság, meg egy sorosnaszád. Vigaggyunk hát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!