A cinege cipője

Egy bizonyos Kenton Lee 2007-ben Kenyában járt, és azt látta, hogy egy kislányon kicsike cipő volt, kisebb, mint maga a lába. Volt már ilyen a történelemben, a lökött kínaiak a múlt század elejéig azt tartották, a nő akkor bájos, ha tíz centinél nem nagyobb a csülke, ezért azokat gyerekkorban elkötötték, hogy ne tudjanak nőni. Annak a lánynak, aki nem vetette magát alá ennek a kegyetlen eljárásnak esélye sem volt jól férjhez menni, és persze kizárólag parasztlányoknál volt megengedett ez a hanyagság.

A kenyai kislány nem kínai, ez könnyen belátható, ő férjet mezítláb is találna, maximum a csiklóját vágják ki. Ez a Kenton Lee azonban, mint úgy általában az álságos nyugati világ, kellően farizeus, ebből fakadóan az a nyüves cipő fájt neki, ezért megalkotta a “The Shoe That Grows”-t, azt az olcsó lábbelit, ami ötféle méretre állítható, így évekig használható, hogy a szegény gyerekeknek ne kelljen kinőtt darabokban járniuk.

A tervező oldalán bárki adományozhat és vásárolhat egyébként belőle, hogy még több ilyen cipőt tudjanak készíteni, például a Because International, nevű nonprofit szervezeten keresztül eddig több ezret ajándékoztak belőle fejlődő országbeli gyerekeknek. A tervező így biztosan jól él a papucsában meg a pipájával a szájában, azzal a tudattal, hogy valami jót tett az emberiségért. Végül is igen, többet, mint a nagyhatalmak, amelyek tehetetlenül nézik, mi folyik Szíriában.

Esetleg tevőleg dolgoznak a gyalázaton, csak titokban, miközben alakváltós szandálokat tervezgetnek és küldenek azoknak mondjuk, akiknek menekülniük kell. Ilyenből idén egyébként már majdnem egymillió volt, és mennyi lesz még, például csak Idlíb tartományban két és félmillió embernek nincsen hová menekülnie a saját hazáján belül. Olaszország lezárja a partjait, Orbán meg veri a nyálát mindeközben. Ja, meg szandálokat küldözgetünk. Röhej.

“Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Máté, Újszövetség) – Ez jutott eszembe, midőn Soltész Miklós államtitkár et. nyilatkozata került a kezeim közé arról, hogy ők segítik az üldözött keresztényeket a messzi országokban, és templomokat meg iskolákat építenek nekik.

Ez legalább olyan, mint az alakváltó cipő. Illetve nem egészen. Ez a rózsaszín álomvilágban élő cipőtervező hasonlatos Bob Geldof ezer évvel ezelőtti Live Aid-jéhez, szép, szép, de kitörölheti vele a seggét. Ezek mégis Teréz anyák Pártunkhoz képest, amelyik a sivatagban óvja a hitet a polgárai pénzéből, holott ezen polgárok jó része ugyanúgy rászorulna az alakváltós cipőre, mint a kenyai kislány. Így élünk mi Hunniában.

Egyébként, mint az tudvalévő, minden mindennel összefügg. Pártunk külhoni vallásépítő buzgalma az itteni alattvalók közérzetével is. Mi sem beszédesebb erről, mint a Comedy Centrálon fellépő Musimbe Dávid Dennis, aki magyar ember, csak nem ránézésre, s így szórakozott saját magán: vigyáznia kell, miket beszél, mert könnyen a kerítés túloldalán találja magát, és ezzel a külsővel egyhamar nem is jut vissza.

Ilyen föss, szakállas, kreolos fiatalember volt ez a Dávid, és megnyilatkozásából kitetszett, milyen állapotban van a lelke szétzilált világban, amelynek kies hazánk egy egészen sajátos, zártosztály jellegű szeglete. De a többi része sem piskóta éppen, a jelek arra utalnak, hogy az emberiség éppen a dicstelen végnapjait éli. Ezen semmiféle alakváltós szandál nem segít, hiszen már az infantilis Móra is tudta az igazat:

“…Kapkod fűhöz-fához,/ szalad a vargához,/ fűzfahegyen lakó/ Varjú Varga Pálhoz./ Azt mondja a varga,/ nem ér ő most arra,/ mert ő most a csizmát/ nagyuraknak varrja./ Darunak, gólyának,/ a bölömbikának,/ kár, kár, kár, nem ilyen/ akárki fiának!…” – És azóta semmi nem változott. Illetve igen. Annyi történt, hogy egy rövid kitérő után visszakanyarodtunk a Kincskereső Kisködmön világába, az ájtatos ellentengernagyhoz. Vége van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “A cinege cipője
  1. Jane Doe szerint:

    Egy mai cikk címe beszédesen mutatja, milyen mentális állapotok vannak itt a nyitva levő zártosztályon: “Szijjártó Péter gratulált, mert Olaszország nem engedett be egy menekülteket szállító hajót”. Hát, mit mondjak? – Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet! 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!