Pertu

Tordai Bence, a Párbeszéd mókuskája vagy illetlen ember, vagy pedig nem, mindenesetre letegezte nagyméltóságú Orbán Viktor Mihályt, és emiatt most sokan fel akarják négyelni vagy karóba húzni, ő pedig saját magát faszagyerek forradalmárnak képzeli.

Mindkét opció baromság. Mert ugyan lehet, hogy párszáz évvel ezelőtt egy ilyenért tényleg a vérpadon végezte volna, máma viszont csak bunkónak tartják. Emellett pedig Orbán Viktor Mihályt naponta százak és ezrek tegezik le ebben az országban, sőt, ennél cifrább dolgok is történnek vele verbálisan, és mégsem hiszi egyik mosdatlan szájú sem, hogy ettől a gesztustól ő hős partizán lenne.

Ami miatt ez a Tordai most azt képzeli, hogy mesebeli alak lett, az ez: „Botrányhős semmiképpen nem akarok lenni, de érdemes erős eszközöket használni ahhoz, hogy lebontsuk azokat a hatalmi kulisszákat, amik sokak szemében sebezhetetlenné és támadhatatlanná teszik a miniszterelnököt.”

Az ilyesmiken már rég túl vagyunk. Milliók tegezik Orbán Viktor Mihályt, akik pedig nem, azok kezet csókolnak neki, és földhöz verik magukat alélásukban, ha a lába nyomát nyalogathatják. Ők akkor sem tegeznék le az istenüket, ha migráncsok potyognának az égből, mert vannak a világon örök dolgok, s számukra ez a szaralak az.

Tordai mókus gesztusa, hogy a tegezéssel üt rést a monolit Orbán szobron, tehát úgy hülyeség, ahogy van. Ha már ellenzéki képviselő az ember, és így része a NER gépezetének, akkor más dolgokkal is foglalkozhatna, mint állítólag felszabadító hatású nyelvhasználattal. Az égő házból ugyanis nem a plüsskutyát hozzuk ki elsőként, hanem az igazit.

Viszont érdekes dolog ez a tegezés-magázás dichotómia. Kies hazánkban is akkor ütötte fel a fejét a magázás a XVI. században, amikor a társadalom végképp kettészakadt eltartókra és eltartottakra, ami ilyen utóbbi ez az Orbán Viktor Mihály is, és azokat kellett a tisztelet jeléül magázni, akik élősködők voltak.

A hőskorban tényleg veszélyes játék volt, amit ma űz ez a Tordai Bence, ugyanis, ha akkoriban volt illetlen, az alacsonyabb rangút ki is végezhették. Az uborkafán azonos ágon himbálózók viszont csak párbajoztak egymással, ha rosszul használták a nyelvet. Viszont az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás egyáltalán nem járt retorzióval, mint ahogyan most sem.

Erre pakolódott rá még Széchenyinek köszönhetően az önözés kínja, amely tovább nehezíti az őszinte kommunikációt. Milyen egyszerű azt mondani, elmész te a nuniba, még az is megy, hogy elmegy maga a redvesbe. Mindez úgy viszont már mókás, hogy elmegy ön a büdös jóniba. Milyenmá’ ez így, semmi zamata sincsen.

Ettől a magázás dologtól meghülyülnek az emberek egyébként is. Heigl osztályfőnök úr például a gimnázium harmadik osztályától a lányokat magázta például, így adva hamis tiszteletet nekik, míg minket viszont még negyedikben is tegezett, amiből az következhet, hogy semmire sem tartott.

Orbán Viktor Mihályt az álmoskönyvek szerint meg azért kellene magázni, mert közjogi méltóság. Ezt az ellentmondást oldotta fel egy kommentelő a maga őszinte módján:

„Ha Orbán ugyanolyan ember lenne, mint a szomszéd, akkor semmi gond nélkül lehetne tegezni, csakhogy a csúti teknővájó tolvaj egy beképzelt, arrogáns, kisebbségi komplexussal küzdő pszichopata. Emiatt azt gondolja, hogy a magázás, neadjisten az önözés neki magától értetődően jár. Kurvára téved, mert részemről még a „te tetű” megszólítást sem várhatná el.”

Ez nagyon bájos, ellenben bizonyság arra, hogy Tordai Bence mókus felszabadító akciója miért is röhejes. Az istenadta rég messzebb jár – ahogyan példánk is mutatja -, mint azt ő akár képzelhetné, így csak a szart paskolgatja, és ettől boldog. Lelke rajta.

Viszont Orbánt tényleg érdekli, hogy tegezik vagy magázzák. A régi időkben, amikor még futballoztam vele meg ellene, az interjúk során is per tu volt a manus, egyszer azonban, amikor kezdett kinyílni a csipája nagyon, azt mondta a képembe a kávéházi asztalnál, hogy mostantól magázódunk csakis. Jóvanbaszdmeg, ezt gondoltam magamban akkor, és láthatjuk is mivé lett ez az ember.

Göncz Árpád viszont, amikor köztársasági elnökként először volt módom vele találkozni, és vártunk rá az operatőrrel, amint megérkezett, és berontott a szobába, csilingelő hangon és vigyorgó szemekkel már az ajtóból kiabálta: szevasztok, sokat vártatok? Tessék választani. Illetve hát és sajnos, már nem lehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum