Csillámos pocaktetkó

Orbán Viktor, minduntalan és örökké keresztapa tegnap azzal örvendeztette meg a saját fején kívül élő lesajnált publikumot, hogyha bevándorló-állam lesz kies hazánk, ami akkor következik be, ha ő valami csoda folytán nem lophat tovább, akkor megszűnik a női egyenjogúság, meg a tisztelet a nők iránt, amit ő megad, sőt, ő tudja, hogy abból mennyi jár, és ezt túl is teljesíti, hogy mindettől a delírtől sírni volna jó, de azért ne tegyük.

Ez újólag megmutatta, hogy a felcsúti organizmus minimum megváltónak, bővebben végtelen hatalmú atyaistennek képzeli magát, s ebbéli tévedését meg is erősíti az a sok-sok elvarázsolt honfitársunk, aki érette imádkozik, rosszabb esetben pedig hozzá.

Ennek két folyománya van. Az egyik, hogy ilyen országban tök fölösleges élni, de ez egyéni gusztus dolga, a másik még ennél is súlyosabb, mégpedig, hogy O. V. már nem tudja, mi a jó franccal riogassa a nagyérdeműt, ezért, mint a körmét reszelő nyuszi, kínjában össze-vissza beszél minden ökörséget. És azt hihetné az ember, hogy ennél lejjebb már nem lehet neki, és úgy is van. Rég elérte a feneketlen mélységet, és ott bóklászik magában reménytelenül.

Ugyanekkor, amikor mindez a nőkről való elcseszett orbáni ábrándozás napvilágra került, melléje tolakodott egy hír a Facebookról, amely arról tudósított, hogy nem magyari országban egy buszsofőr megállt a járművével, mert arra lett figyelmes, hogy a járdán egy idős nőnek kibomlott a cipőfűzője. Kiszállt hát ez a sofőr a nagyböhöm gépéből, odatérdelt a nő elé, és bekötötte a kajánkodó pertlit.

Ez az együttállás, az orbáni nőkép, meg az asszony előtt térdeplő sofőr sziluettje végtelen utazásra késztette képzeletemet, és oly sok minden kavargott benne hirtelen, hogy csak a kivonatát adom elő, hogy még napkelte előtt végezhessek a feladattal.

Elsőként egy vak komondor képe jelent meg, aki kegyetlen jószág direkt nők lába elé hempereg, hogy azok pofacsontjukat törjék. Ezzel pedig máris tovalebbent a gondolat, egészen valami Isztambuli Egyezményig, amelyet az istennek sem sikerül ratifikálni már négy hosszú éve. Így tehát Orbán országában a nők annyira egyenjogúak, hogy szabadon lehet gyakni az agyukat, bamba mosolytól kísérve.

Aztán az is eszembe jutott, hogy Orbán parlamentjében, az ő párttársa és gondolkodásának letéteményese fogalmazott úgy egy nőnek, hogy szép ugyan lehet, de okos nem, meg, hogy miniszterügynök elvtárs nevét szájára hiába ne vegye.

Azét a miniszterügynökét, aki nem is oly rég fennhangon jelentette ki, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, annyira tiszteli őket. És ez az idős nő előtt térdelő, és a pertlijét igazgató sofőr azt is eszembe lebbentette, hogy a gesztus nem csupán a női nemnek, hanem a koros, elesett embernek is szól. Sőt, bevillant egy pillanatra az ezek által megvetett szentatya képe is, aki hajléktalanok vagy migráncsok lábát sikálja.

Ebből pedig következett, hogy a felcsúti parasztgyerek ki mindenkit tisztel legalább még úgy, mint a nőket, a nyugdíjasoktól a nincstelenekig, az annyit is érőkig, meg, hogy ki mindenki és mi minden kerül veszélybe, ha ő nem lophat tovább zavartalanul, így például földek, nyugdíj, munka, asszonyok, ami az ő olvasatában a keresztényi kultúrája neki, csak úgy, mint a kiskutya retkes farka is.

Ahogyan ő mondja, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, én is megtehetném, hogy én meg taplókkal nem, ámde ez nem ilyen egyszerű. Mert, hogy kerek legyen a tegnapi elcseszett napom, fölfigyeltem még egy reklámra is a teleképben, amely valami terhesség alatt hasznos vitamin-készítményt úgy kívánt vonzóvá tenni a nők számára, hogy azzal csalogatta őket: a dobozban találnak egy csillámos pocaktetkót is, és ez nem vicc. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ezek is minek nézik a nőt, milyen elbaszott Barbie babának, és csak legyint.

Mindez azt mutatja, hogy miniszterügynök elvtárs avas és hazug gondolatisága voltaképp feudális társadalmunk terméke, s mint ilyen élénk igény is mutatkozik rá. Persze ez nem menti fel őt az ótvaros bunkóság vádja alól, csak azért meglepődhetnénk, hogy olyan szinten áll, mint kölyökkoromban apám svájcisapkás szomszédjai.

Ezek közül az egyik egy sezlont helyezett a garázsába, amikor tán hat éves lehettem, tehát rohadt régen, és csillogó szemekkel tárgyalta a haverjával, hogy mit tenne a szomszédasszonnyal. – Lenyomni rá, csak úgy visítson. – Ilyeneket magyarázott a másik svájcisapkásnak, csillogott a szeme s folyt a nyála, ahogyan röhögött.

Akkor föltettem az örökbecsű kérdést: – Mi lesz velünk, nagymama? – Ez máig visszhangzik, és hát, Orbán lett belőle, nem több és nem kevesebb.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “Csillámos pocaktetkó
  1. Kovács János szerint:

    Kétfarkú kollégáék bulija a csillámfaszláma – ezek itt oroznak, el.
    Igekötőhasználat viszont nem el-, ismerve a fehérvárihuszárkodásukat.

  2. Jane Doe szerint:

    Nekem az első derengő kép ebben a témában: ősz anyóka áhítatosan kezet csókol ennek a…miniszterügynöknek. Ezt a képet árnyalhatnák a kormányának nőtagjai…,ja, hogy olyanok nincsenek…,csak hímtagok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!