Feljegyzések az egérlyukból

Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.

De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.

Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.

Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.

Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.

Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.

J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.

Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.

Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.

A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.

A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.

A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.

M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.

Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.

Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!