Kampec dolores LIII. – Keszonbetegség

Amikor a kocsma szétesett a nagy zuhanástól, Béla a cseresznyefa csúcsai és odvai felé iramodott, ott remélve végső menedéket, de még az udvarra nyíló ajtóig, illetve annak romos maradványáig sem jutott el, összeesett, mint valami elájult tehén. Szemei fönnakadtak a fán, zihált és rángatózott, mert nem vette figyelembe, hogy a lélek távoli tájairól visszatérni a valóságba, és főleg ebbe, hirtelen megrázó élmény, ezért nem is ajánlatos. Ugyanabba a hibába esett megint, amitől újra és újra, mondhatni örökké menekülnie kellett, bár ez jelenlegi állapotában kevéssé látszódott. A fröccsök ura is csak annyit látott, hogy nagy a baj, és vénásan kell beadnia neki a fröccsöt, hogy életben maradjon.

Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.

Körkörös védelemre rendezkedett be Béla, mint valami hülye hadvezér, és módszeresen kezdett vizsgálódni, hogy mi vár rá, ha majd a felszínre ér. Imhol a plébánia, illetve hát, előtte a Szentháromság szobor, amelynek avatási szertartása annak idején annyira felzaklatta. Átnézte hát újra a képet, amelyen koncot leső szaralakok szerepeltek, mint az összes életek urai a környéken, a friss feudalisták, pocakosan és hülyén, amilyen már a természetük ez már nekik. Béla ebből az emlékből az hüvelyezte ki, hogy a világ igazságtalan, mert nem az érdemek, hanem a gerinctelenség és aljasság mentén osztja el a javait. De ez sosem volt másként, és nem is lesz, ebből a szempontból tehát el is nyugodhatott volna, ha kontrasztként ott nem áll a háttérben a bamba népség, szemeik fönnakadva az ájtatosságtól, ami viszont az ő nyomorúságuk.

Ezt az egész középkori szertartást a bádogbános celebrálta akkor, akiről kiderült, hogy csak egy urat szolgál, és az nem az égben lakozik. Béla gondolatai tehát a templom dohos falai közé iramodtak, annyi móka helyszínére, ahonnan vitték őt már el a rendőrök az illetlenkedése miatt, ahol Buddhát bocsátott az oltárra, hogy a tévelygőket jobb belátásra bírja, és, ahol nem győzött kacarászni a duplagyűrűsök vernyogásán, de mégsem tudta legyőzni a gonoszt, aki nem Jézus volt, hanem a bádogbános. Vele még elbírt volna, az őt körüllengő ostobasággal azonban nem, de hát, nem volt ő forradalmár, csak egy…Itt elakadtak a gondolatai, mert kiderült, nem tudja, ki is ő valójában, és úgy döntött, ezt egyszer még ki kell vizsgálnia lelke hatóságának, de addig más munka van.

Folytatta hát a bolyongást, és meg is akadt a szeme a két közmunkáson, akik már a világ kezdete óta dölleszkedtek ott sárga vészmellényben a gereblyéjükön, mint a rabszolgaság szobrai. Béla ekkor melléjük képzelte az összes többit. A vernyogó duplagyűrűsöket, akik már nem siratták az uraikat, az ábrándos tekintetű fiatalasszonyokat, akik viszont igen, a dömperes kölkeket, olajos hajú traktoros apjaikat, a sóhajtozó kamaszokat meg a fogatlan nagypapákat, és az összesből úgy áradt a büszke reménytelenség, mint a halál bűzös lehelete. Ez megülte a falut, csöpögött a házfalakról, és azt mesélte, hogy nincs menedék. Béla ekkor elment a kukoricás mellé, a szakadt, kék plakáthoz, alá és fölé nézett, kiforgatta meg vissza, és megértette, hogy hazaért, tehát fölébredhet.

Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kinézett a tyúkszaros ablakon, a kocsmáros pedig kikapcsolta azt a rohadt tévét, hogy nyugtuk legyen végre a potrohos csőcseléktől.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!