Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Maratoni nyár
  1. Jane Doe szerint:

    “…műveljük kertünket.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Legutóbbi bejegyzések

  • Félelem és reszketés
  • Órák
  • Apák és fiúk
  • Büdös van
  • Feslett víztükör