Beleragadva

Özvegy K. J.-né egy furcsa napon benne rekedt a liftben. Különös fények voltak odakünn, de ebből özvegy K. J.-né semmit sem észlelt, mivelhogy benne volt a liftben, ami sajátos állapot, ha az ember húst sütögetne az ő unokácskáinak. Összefoglalva, szar ez az egész, úgy, ahogy van, de ez az özvegy véleménye, és nem a krónikásé egyáltalán.

Ezt a szart dokumentálta tehát magában özvegy K. J.-né, miután a hős tűzoltók kiszabadították fogságából, és beleszólt a száz mikrofonba, amelyek, alighogy léget vehetett különös rabsága után, beleállottak a fogsorába, amely pedig jól oda volt ragasztva, efelől vita nem nyitható.

Viszont meghasonlott özvegy K. J.-né, és ez a kamerák bűne, illetve és nahát, a mögöttük álló népeké, akiken ne az operátorfiút tessenek érteni, hanem a piramis csúcsán pisáló földmíves gyermeket, aki odahagyta a stelázsit, és diktátornak szegődött, de ez egyáltalán nem érdekel minket, mert vizsgálatunk tárgya, alanya özvegy K. J.-né, és akkor most, valamint tovább.

Van a sarkon egy bolt, amibe eljár az ember, mert a karjai már nem bírják a kapát. Így megy ez Vonnegut óta, és csak még nem is sejtjük, hogy valami ufo, oder Soros lohol nekünk mindig a hátterek alatt, mögött, és pláne végett. Mindebből az következik, hogy vigyáznunk kell a macskákkal, akik szaralakok.

K. J.-nére visszatérve mégis, miután liftből, mikrofonokból szabadult, egyáltalán nem találta a helyét, és ez a Gyurcsány bűne, mert. Mega nyócév. Ezen mélázni most már nincs mit, de özvegyünk lelke akkor sem, és még mindig nem NER kompatibilis, mert beleragadt a liftbe, viszont.

Ez alkalommal meglátta ő a fényt, újra végigélte pillantás alatt a sohasemvolt életét, és voltaképp, kedves gyerekek, innen kezdődik el a mese, hujde jó, ugye? És nem. Franciska – K. J.-né leányneve – aki már nagyon régen született, a kurta farkú malacon is túl, tehát ide, s tova rohadtul.

Ahogyan legyalulta őtet a jóisten, egyszer arra ébredett, hogy öregecske. Nem kicsit, nagyon. A Jenőt már elvitte a devla olyan régen, hogy már az emléke sincs, csak a szaga a párna peremén. Viszont élni kell, ezt nem az apácák, hanem a sarki kocsmáros erősítette meg Franciska – milyen kaján ez így – pusmadó tudatában.

És ő élt, bizony. A liftben rekedve átmenetileg átrohant rajta az egész addig volt sora, kádárilag, gyurcsányilag, orbánilag, és arra kellett rájöjjön a méla magányban, hogy tök mindegy. Teljesen érdektelen, hogy melyik madár viribül, a tyúkláb akkor is ritka kincs, a parizer meg szar. Ezt mondta volna el a mikrofonokba, miután rabságából kiszabadították őtet, de erre egyáltalán nem volt érkezése. Meglengette tehát járókeretét, és azt kiáltotta: bikicsunáj. A szomszédok ma se értik, özvegy K. J.-né viszont mosolyog.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!