Szabad szappanozni

Olyan Harrachnak a vasárnapi boltzár, mint Orbánnak a migráncsok. Ekképp mind a kettőnek megvan a saját bejáratú heroinja, a szer, amire rákattantak, és már nem bírnak lejönni róla. Ha belegondolunk, hogy ez a két kormányzó pártunk nekünk, és látjuk, hogy a szellemi horizontjuk eddig terjed, akkor egyből világos, miért van az ország olyan felemelő állapotban, mint az naponta kiviláglik. Hogy mért teljesít jobban.

A két nagyság origójában azonban alapvető különbségek mutatkoznak. Míg Harrach csak vágyakozik, hogy megkapja az adagját, pincsilkedni kell neki érte, mert mindenestül a kollégisták szándékaitól függ, Orbán csak egyet csettint, és már úgy is van, ahogyan azt az ő zavaros elméje megdelirálta. Ez a különbség a király és az udvari bolond között.

A minap is emelkedett szívvel olvastam, hogy a magyarerőd építése folytatódik, újabb kerítést építtet a vajda, ezúttal rabokkal. Ezzel a műalkotással pedig a védvonal immár háromszintű lesz, három kerítés húzódik majd egymás mellett-mögött, közöttük utacskával, ahol lehet vonulni majd a tankokkal, tengeralattjárókkal, űrhajókkal. Hogy migráncs nemigen van, aki indokolná a magyar Maginot vonal kialakítását, az esetünkben másodlagos.

De mondom, Orbán akarja, s lesz. Efelől nem nyit vitát. Ám Orbán az alaplófasz hetedik módosulását is akarja, sőt, mindennél jobban óhajtja, viszont ehhöz nem elég csak kurjantania egyet, be köll vonni a játékba a többi kantárost is a homokozóból.

0-13-5-916784-1948314-3A letelepedési mutyit is beáldozta, hiába megy a hintés, hogy már hónapok óta tervezgetik, szóba mégis csak akkor került, amikor Vona megzsarolta. Nagy dolog ez a megadás attól, aki még arra is képes, hogy a pénzünkből kamatmentes hitelt adjon Koszovónak stadionra, azzal a kikötéssel, hogy a haverjai építhetik meg azt. Kiutalja a dellát, hogy a Mészáros visszahozhassa, s belőle itt Dörmögő Dömötöröket vegyen zsákszámra.

Szóval a Jobbik szavazata megvéve. Látta ezt a Harrach jókedélyű ember, és úgy gondolta, ő is kér valamit ez egyszer, s éppen most. Aztán, mivelhogy a vasárnapi rántott hús köti le az összes neuronját, most se bír mást előböfögni, mint boltzárat, legalább kettőt, ezt visongja, és kaparja a meszet az elvonási tünetektől. Mert ha nem pofázhat bele az emberek életébe, akkor boldogtalan ő, nagyon.

Voltaképp még örülhetünk is, hogy nem egy másik, mára csillapodó mániájával hozakodott elő, amely a polgártársnők ágyékainak titkát firtatta. Emlékezhetünk, miről is álmodozott hajdan Semjénnel karöltve.

Csak úgy fölvázolva: Minden tíz dolgozónál többet foglalkoztató munkahelyen népesedési megbízottat kellene alkalmazni, a harminc évesnél idősebb, gyerektelen nőknek úgy kellene hozzájárulniuk egy-egy gyerek felneveléséhez, hogy anyagilag támogatnak egy sokgyerekes családot. Erre a másik lehetőség az adólevonás lenne, amit a nő visszaigényelhet, ha „mégis rászánja magát” a gyerekvállalásra. A harmincöt-negyvenöt éves korosztály gyermektelen tagjainál korlátozni lehetne az abortuszt. Ezzel együtt lehetővé tennék, hogy az így megszületett „kényszergyermeket” születése után örökbe adják. – Ilyenek.

Mondom, verjük földhöz a seggünket, hogy nem épp a föntiek jutottak az eszébe megint, mert lehet, az alaplófasz-kábulatban még ezt is megkapná. Mert mi történt, amikor előhozakodott a két vasárnapjával? Aszonta neki a király és udvartartása, jóvan, de akkor az a két szombat is legyen törvényileg szabad. Ezen munkálkodnak most közösen. És most Harrachbácsi örül a homokozóban, valamint dalol is: „Elvesztettem zsebkendőmet,/ Szidott anyám érte./ Annak, aki visszaadja,/ Csókot adok érte./ Szabad péntek, szabad szombat,/ Szabad szappanozni./ Szabad az én galambomnak/ Egy pár csókot adni.” Ez van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!