Kampec dolores XXXIV. – A nap, amikor kiderült

Béla még ott hömbölgött az ablak alatt, nyerítése pedig majdnem túlharsogta a kinti visítást, de be kellett látnia, hogy ennek is vége van. Leszuszakolta magáról a koszt tehát, az istent remélő pörnyedéket, mert ezen a napon még csak egeret sem talált a sarokban. Egyszerűen nem volt kit imádnia.

A fröccsök ura is megengedőn tápászkodott föl a műbalhé után. Mindketten úgy vélték, nyugodalmas idők jönnek ingó, bronzsárga levelekkel, alélásokkal, mintha múló élet volna, de a rossebeket. Olyan volt a világ köröttük, hogy nem engedett ernyedést, azt csak úgy lelhettek volna, ha barlangászni indulnak ágyékkötőben. Közben meg folyamatosan dörögtek az ágyúk.

hullc3b3-falevc3a9lKitetszett, hogy azok az idők, amikor hengergőzni lehetett az álmokban, már messze vannak, kénytelenek voltak hát abban ingani, amely nékik adatott.

Ringatóztak is böcsülettel. Szombat volt épp, az időnek abban a szegletében, amikor a bombás mókát tapasztalhatták odakint, és azt sem tudták ezek ketten, hogy másnap arról kellene szavazniuk, hogy kellőképpen magyarok-e.

Ám ezt az egészet rögtön megtudták, amint a Szentháromság szobrot fölszabadították a marslakók a különös ruházatukkal, a duplagyűrűsök, a vágyakozó, mackóalsós fiatalasszonyok, olajos hajú férjeik, és minden traktoros legény. Ők hirtelen visszahúzódtak a barlangjukba, amelyet kalákában épült háznak neveztek, liliomos, pipacsos tornáccal. Igazmagyar módra.

Olyan hirtelen történt minden, hogy még a műanyag dömperek sem kerültek elő, fostos tulajdonosaik úgy aludtak, mintha volna értelme az életüknek, de nem tudtak azok semmit se. Azt sem vették észre, hogy virulásuk terepe, amelyet kiszabott számukra a melegítős jó édesanyjuk a disznóól és a bukszus között, tele van a kékséggel, hogy tudják-e. De nem is sejtették, hogy is tudhatták volna.

Másnap volt a szavazás a faluban, és a polgármester az amúgy megszokottnál is sokkal hülyébb volt, igaz, ez csak a mi kettőnknek okozott feltűnést. Béla meg is kérdezte a buborékos pohara mellől. – Ennek meg mi baja? – De a fröccsök ura csak a vállát vonogatta, mert mindenre ő sem tudhatta a választ.

Így jött el a nap, amikor nyilatkozni kellett. A légyszaros ablakon túl, egy másik világban azt látta Béla, hogy a kultúr föl van lobogózva. Trottyos zenekar azér’ nem volt, és mégis ünnep ülte meg a lelkeket. Béla azt is tudta, hogy a pörköltfoltos zakójukban azért mennek a népek nyilatkozni, amit ő a két keze körmével akart nem is oly rég elpusztítani.

holdA láthatatlan ellenségről, tehát a kékségről volt tehát éppen szó. A szerencsétlen polgármester ott rágicsálta a körmét, a bádogbános meg asszisztált neki. Már majdnem imádkozott, de ő ilyet nem is tudott, csak az elrendeltet vasárnaponként, azt, amit mutatott neki a regula. Most tehát tanácstalan volt ő is, és fogalma sem volt, kihez fohászkodjék. Az édesjézus rémlett neki, őhozzá rimánkodott hát.

Béla óriásian nyugodt volt, a fröccsök ura nem is tudta mire vélni ezt a túlvilági engedelmességet, mintha nem számítana a poros tér, a bádogbános, a dömperesek, a traktorosok, a duplagyűrűsök, és még az olajos hajúak sem. A kocsmáros ebben a zűrzavarban bambán bámult az ő barátjára. – Hogyhogy nem ordítasz? – Ezt szegezte neki lányos zavarában.

– Minek? Úgyis mindegy. – Ezt felelte Béla, és a nap történései igazolták sámán voltát. A kultúrból, amint leadták a gyalázatukat, fröccsre tértek be a pörköltszaftosok, mielőtt húsklopfolós melegítőseikhez tértek volna meg, mert vasárnap volt. A fröccsök ura örömködött, hogyhát a bevétel, Béla meg nyelegette a toluló nyálát, mert leginkább sercinteni lett volna kedve.

Így telt el az egész rohadt nap, és közben persze szólt a tévé, mint mindig. Meg voltak őrülve benne az emberek teljesen. Ez nem volt igazán újdonság, Béla mégis élénken figyelte, mert mit is tehetett volna mást. Nyomorult embereket mutogattak benne sorban állva, azt a látszatot előidézve, hogy már itt tolakszanak a falu határában, a kukoricásban.

mely

Ezzel etették az olajos hajúakat, hogy nemezzenek. Nemeztek is.

Béla nézte a megvezetett barmokat – ezt ő fogalmazta így, elnézést kér a krónikás -, és mégis igaza volt. Eszébe ötlött az ifjúsága, amikor kukában alvó szerencsés embert látott, amint a szerv onnan kiemeli őtet, és rájött, hogy a nyomorúság nem nézi a bőr színét, sem annak istenét. A pokol csak úgy van, kérés nélkül.

Miután így megvilágosodott, és Buddha-színűvé vált, már engedelmes szívvel leste a zsírban dús hajú igazmagyarokat, akik a polgármester szíve szerint szavaztak. Bizonyára, mert ezt mégsem lehetett tudni, csak úgy ránézésre sejteni. A tévében a migráncsok még mindig Belgrádban laváztak várván a teleportálásra, ide, mihozzánk. De nem jött össze nekik. Csak lestek a flancos tévében nemileg.

Így, ilyen mozgalmassággal telt el a nagy nap. Hét óra után aztán, amikor véget ért már a mozgósítás, és csak a mi két hősünk leste a Holdat, a csillagokat, meg az igazságosztó tévét, kiderült, hogy az egész csinbummnak értelme semmi se volt. – Most aztán baszhatják. – Ennyit préselt ki ajkai közül Béla, mert soha nem bírt magával. És neki is csalódnia kellett. Egyszer csak ott állott benne a tévében a miniszterelnöke, és elmondta, hogy győzött.

Mindezek után Béla a fröccsök urához fordult fölszólítólag. – Adj egy vodkát! – Ebből persze kitetszett, hogy baj következik. A kocsmáros engedett a kényszernek, de nem az jött, ami amúgy szokásban volt. A felestől Béla agya kitisztult, és mondani kezdte az igét álmai gőzei alól. Ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra. Ennek állt neki. A fröccsök ura mélává vált, és amikor barátja eljutott a végire, hogy aszondja, már nincs értelme semminek sem, magának is töltött egy vodkát. Hosszú éjszakára számított, és jól gondolta.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!