Amikor Béla Istent keresve egy egeret tisztelt meg alázatával, majd engedve a biológiának, valamint a kémiának elájult, maga sem tudta, hogy a létezés teljesen új dimenzióit fedezte fel. Vannak ilyenek is, és ezek olyan érintetlenek a tudattól, hogy az már nagyanyitól kapott reggeli kakaós gyönyör, tehát fel sem fogható.
Így feküdt ott Béla a sarokban, és a fröccsök ura úgy tartotta jónak, kielégítőnek, hogy ne zavarja meg őt bódulatában, és engedte őt élvezni a végtelent, mígcsak nem kellett újra nyitni a csehót, és akkor nem mutatott volna előkelően a sarkot szagláló férfiember. Viszont ő ott volt, és amint a kocsmáros eltávolította a nyugodalmas zónából, egyből bajok kerekedtek.
Mint a nyavaja, vagy a rosseb, meg az istennyila, úgy jöttek elő a bajok minden zugból, mire Béla fölkelt. Mert nem feledte el, hogy mitől ájult el, eszébe jutott a nagy kékség. Így fordult vissza a világ önmagába. Mert Béla azt is látta, hogy hiába látta ő meg az Urat egy szürkefarkúban, semmi, az égegyvilágon semmi nem változott.
Emberünk kinézett a légyszaros ablakon, és a téren ott legelésztek a két közmunkások, a templomnál sorba álltak a duplagyűrűsök, a kiskölkek meg hajtották a dömpereket – vagy motorokat, tökmindegy – a melegítőalsós nejek pedig hosszan néztek férjeik után, akik a vérüket dolgozták ki, hogy legyen madárlátta. Ezt látta Béla, meg a kékséget.
A kocsmáros egykedvűen nézegette a cimboráját, tudta, hogy kigyógyul ebből is. Ő általában kigyógyult mindenből, miután belehalt. Így zajlott az élet. Hősünk bölcs ember volt, tudta, hogy az életet a halálra ráadásul kapta, aztán megőrizte. És nem volt barátja se magának, se senkinek. A fröccsök ura azért megkérdezte tőle: – Te most mi a francot csinálsz? – Élek. Ennyi volt a válasz, és nem több.
Vélemény, hozzászólás?